Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Farkas András: X. Y. hajnali borotválkozása
X.Y. HAJNALI BOROTVALKOZASA — El, ki, el innen! Zúgta magában, Zengte magának, Mint az ítélet Kürt jele szólalt Benne, a hangban Vad keserűség És a szidalmak Kárhozatának Kénköve hullott, Míg a borotva Járt a kezében, Hajnali órán Régi szokását Tartva, vakarta Szőrtelenítve Reggeli arcát, Mert a megápolt Bőr meg a jellem Szolga a harcban, Míg a tükörből Visszatekintett Rá az az ismert Két szem, a szemben Szánalom és az Ingeredettség Lángjai égtek S mintha az üszköt Szórni akarta Volna a szél is, Szólt a viharzás: „— Kell nekem ennyit Nyelnem? A so:.som Ennyire semmi? Szolga vagyok vagy Új hatalomra, Dacra teremtett Lélek? Elég-e így robotolnom, Mint a favágók? Hajnali ötkor Felkelek, innen Szólal a belső Hang, a kísértet, Hogy ne maradjak Veszteg, egészen Estig, a fáradt Elzuhanásig, S mindig a baljós. Unt kötelesség! Tűröm a néni Sok szuszogását, Hallom, amint az Esti imáját Mondja, ha szidja Azt, aki tőle Elbitorolta Emberi létét, Még ezelőtt, nagy Évtizedekkel — És lefutok, mert Csak menekülök Innen, a lépcsőn, Mert ez a dohszag Nyomja tüdőmet, És a penész-szag Tépi-facsarja Orrom, a lelkem, S félek, a patkány Csak követ engem, Jó, hogy eszembe Jutna, a patkány Állapotát is Érzem, az utcán, Néha egészen Ügy megyek és úgy, Csak lopakodva Közlekedem, mert Bennem a félők Bűntudatának Hadseregével Kell hadakoznom! Mért vagyok én itt? És ki akarta? És hogyan is lett Ennyire fontos És bonyolult az Én kicsi létem, És ki nagyított Ennyire engem? Járok, a két láb Visz -hoz, a két kéz Fogja az aktát, Olvasom olykor, És mutogatva Ezt is, amazt is, Érvelek ésszel, Néha az érzés Áthozatával Könyvelek érvet, Majd logikámon Csúszik előbbre. Néha, ha hátrább, Ennek-amannak Emberi sorsa, Mert a kezemben Olykor a toll van, És ha a két ujj Fogja, aláír, Száll a pecsét rá, És aki tudja, Hogy mit akartam, Másokat indít, És az a sok más Újra elindít Másokat és más Már nem is ismer Engem, az ítélt Dolgot ítéli És megy előre, És aki végre- Hajtja a döntést, Azt, amit én az Asztalomon még Félve-remegve Hoztam, a törvényt Tiszteli, azt, hogy Rendet akartam Én, aki most már Jól tudom, az nincs, Mert, hogyan is van Bennem a rend, ha Mint a pojáca Játszom a fontos, Földi szerepkört, S nem szeretem, hogy Nékem a furcsa Jogkör adódott, Mérni, ítélni, Azt se tudom, kit. Mert ne vitassuk. Bármi papír jön, Bármi papíron Bármi is áll meg, Az nem az ember, Csak bizonyíték, Jellemadás a Bűnöseinkről És a cselekvés Állapotáról, Fürge jelentés, Fürge szavakkal, Hogy kiadódjék Végre a rend a Társadalomban, Hogy megítéljem Azt, akit annyi Tarka beosztás Megkutatott már: Mért cselekedte? Mért cselekedte? Hol van az indok? Hol van a kényszer? És az eredményt Meddig akarta? Volt-e hatása Ennek a tettnek, És ha a vágyott Célt puhatolta Mérlegeléssel, Mennyire ment el? S ebben a mozgó, Céljaiban még Jóra-nemesre Fel-kitörekvő Társadalomban Hol van a létra, És ha a létra Van, ki, hol áll meg? S ő, aki bűnös?!! S én, aki bűnös Lelkemen át is Szűröm a létet, És a valóság Ámulatától Nappali órán, Éjjeli félszben Elbukom, el, mert Bármi a vizsga, Félek, a kérdőt Messzekerülöm, És csak az index Áll a kezemben, Hogy beleírják, Egyre butábbnak Érzem a testem És az agyamban Ott van a semmi, És az a semmi Működik olykor, És csak a lábam Hordja a terhét, És csak az ujjam írja a végzést, És csak a látott Végzet igyekszik Bennem a mások Végzete lenni, Mert folyamatban Jár az erőszak, Ezt a kerengést Nem szeretem, s ha Most a borotva, Itt, a nyakamnál Tévetegen bár, Még belemenne Ebbe a nyakba, És az eremnél Metszene egyet, Hol, mi maradna? —■ El, ki, el inneni” Adta ki bátran, Undorodása Tiszteletéül Végleg a jelszót, S mint aki tudja, Hogy nem a szó visz Gyorsan előre, Gondolatában Terveket írt le: Itt van a tél és Itt van a vége Ennek az évnek, Úgy se pihent még, Itt a Karácsony, Ezrede van már, Hogy sose látta Özvegyi anyját, És ha az öccse Öt sose hívja, 8
