Hevesi Szemle 6. (1978)

1978 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Horváth Teréz: Kokas Ignác festészetéről

jelentett hasznos pihenőt, erősítést, számvetést, erőgyűjtést, mérlegelést, újabb és újabb indítékokat, felismerést és módosításit a Magyar Képzőművészek Szövetsége festőszakosztályának országos kiállítása, mely hasznos tanulsággal szolgál az érték különböző szintjén dolgozó valamennyi alkotónak és a festészet jelöltjeinek is.

Grafikusok Kondor után

Kondor Béla életműve határkő a magyar grafikában. Nem azért, mert vele érte el európai rangját rajzművészetünk. Ez a tény Derkovits, Barcsay, Hincz nevéhez fűződik. Kondor Béla jelentősége abban mérhető, hogy ő a kontinens rajzi alapjainak megújítója. Ezért határkő, ezért növekszik grafikánk zavara és értéke. Zavara azért, mert Kondor után nem lehet tréfálni, még a szakmailag hibátlan munkák is fennakadnak a rostán, ha a képzelet nem iramlik bennük. Kondor előtt „elmentek” az ilyen lapok, életművének létrejötte után semmiképp. Innen adódik a zavar még olyan alkotók esetében is, akik addig a talpukon álltak. Innen adódik azonban az érték is, mert Kondor életművének gyors és sajnálatos lezáródása után megnövekedett a magyar grafika összpontosítása. Ma sókkal hamarabb kiderül a művek áramszünete, toporgása Kondor művészetének orientáló mérlegén.

A Hatvani Galéria első portrébiennáléján arany diplomával kitüntetett Decsi Ilona, valamint Kéri Imre, Muzsnai Ákos, Püspöky István mindezt számbavették, s hasznukra fordították. Hogyan? Úgy, hogy nincsenek mesterségbeli problémáik, azt megtanulták. Másrészt

rendszeresen pallérozzák világszemléletüket, így friss rajzi információkban részesülünk. Szerények és szenvedélyesek, szorgalmasak és elszántak. A techné és a szellemiség kormányozza őket. Száműzték magatartásukból a fél- szegséget és a lelkendezést, önálló emberek, önálló alkotók grafikánk Kondor-korszaka után.

Decsi Ilona a Képzőművészeti Főiskolán Szentiványi Lajos tanítványaként szerzett diplomát, jelenleg Derko- vits'ösztöndíjas. „Salome” táncáról formált rézkarca hibátlan, és méltó eszközökkel értelmezi Ady líráját is Az eltévedt lovasban. Kéri Imre töprengőbb alkat. Míg Decsi Ilona az asszonysors változatait elemzi, addig ő Rembrandttal társalog művészetében, s a mértéket is Breughel, Kondor, Hercules Seghers környezetéből kapja, az indító energiákat ebből a ki nem apadó kincsestárból veszi. Tökéletes képi rend uralkodik az „Alkonyat” címet viselő rézmetszetén. Olyan erő sugárzik a „Makói kenyér” tömbjéből, mintha az Andok hegyláncait látnánk. Püspöky István Miskolcról indult, és Sarkantyú Simon irányításával végezte el a Képzőművészeti Főiskolát 1974-ben. Bár fiatal, több csoportkiállításon vett részt Belgrádban, Szabadkán, Bécsben, New Yorkban. Kötetlen könnyedséggel rajzol, elrejti a vonalvezetés szigorúságát, pedig rejtőzve is ez alapozza a „Balladák” és a „Metamorfózis” művészi biztonságát. Muzsnai Ákos sokszorosító grafikával foglalkozik. Iskolája: önmaga, s munkáin nem látszik meg, hogy autodidakta. Az ő főiskolája az önművelés, s három társához hasonló, azonos a színvonala, melyet Rembradt-montázsa és „Az utolsó villamos” fegyelmezett nosztalgiája is igazol.

Mind a négyen a magyar grafika reménységei, a Kondor-hagyomány és -örökség új hajtásai.

Losonczi Miklós

Kokas Ignác festészetéről

Nincs tíz éve még, hogy első nagy bemutatkozását Kokas Ignác a Műcsarnokban megtartotta, s hogy az addig egyenként jelentkezett különös atmoszférájú képek együttese hirtelen drámai erővel tárult a szakma és a közönség elé. A kitáruló idegenszerű világ döbbeneté egyszerre vonzott és taszított bennünket, de ereje mindenképpen megragadott. Az addigi melankólikus-elégi- kus emlékképek, elveszett-idő nosztalgiák után egyszerre éles és dübörgő hangözönnel szakadt ránk, s az antik tragédiák kérlelhetetlen sodrásával. A képek közvetlen látványhoz visszavezethető útja valahol megszakadt, egy ismeretlen és sohanemjárt térre nyílt kilátás, melynek gazdagsága megbűvölt, riasztott és felzaklatott. A meghitt, barátságos életünket szinte kozmikus távolságból szemlélő festőt azonmód támadások érték, nemcsak az akkor még általánosnak nem mondható elvont ábrázolás- mód, hanem életszemléletének szélsőséges, gyötrő és tragikus volta miatt. Akik megértették — vagy elfogadták — Nagy László, Juhász Ferenc nehézveretű, képsorokkal, képtöredékek egymásba fonódó zuhatagával, metaforahibridekkel áradó költészetét, lírai történéseinek fájdalmát, értetlenül álltak az ugyanezen generáció, egy tőről fakadt, mélyről jövő és történelmi alapokkal, hitelességgel bíró festői megfelelésével szemben.

Nemcsak az elfogadás és elismerés nem volt azonban gördülékeny — ahogyan ezt egyes katalógusszövegekből következtethetnénk —, de magának a teremtett képi világnak megszerzése sem. Több fokozatban, néha kerülőkkel, megtapadásokkal, s az ezekkel való küzdelmekkel terhes. A kifejezés keresésének útja bontakozik ki előttünk festészetének alakulását követve, bonyolult és sokrétű tartalomé, állandó viaskodásban az anyaggal, új festői szépségek, szín, anyag és faktúrahatások eléréséért a mind pontosabb érzéki megközelítés érdekében.

Kokas az egykori népi-kollégista költők, festők közös talajáról indult, a természet közelségéből, a föld, a hagyomány kimeríthetetlen szeretetéből, a lassan változó paraszti életforma színes egyszerűségéből, gazdag érzésvilágából; s megélte a viharos változások okozta heves fájdalmakat, az egyéni kiszakadás, az elkerülhetetlen küzdelmek korát, melyet a drámai megérzés erejével visz át sorra születő képeibe. De hogyan találta meg senkihez sem hasonlítható egyéni hangját, mely ezeket az átéléseket katartikussá teszi? Holott vele egyidőben, azóta is ugyanazon élmények (vagy tartalmak) megjelenítésénél mások megmaradtak a lírai vagy kicsit-expresszív borongós hangú táji kivetítéseknél, kicsit-átírt, de statikus „ábrázolásoknál”.

4