Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Dobóné Berencsi Margit: A keresett és a megtalált harmónia
lanul perel, csatázik. A monológikus hangnemet is megszólítással színezi. Vajon ki tudná megfejteni pontosan, hány jelentést sűrít magába a kíméletlen ellenfél, az erejét állandóan megsokszorozó Sors, amellyel öldöklő küzdelmét folytatja: az embertelen körülményeket, a megbélyegző közvéleményt, a tiltó törvényeket hordozza ez a nagybetűs szimbólumféle? Hatalmas lélegzetvétellel így jutott el a gondolati csúcshoz, az igazság kemény megfogalmazásához: kockázatukat szítod csak vele, nem a lemondást: ők már sohase változnak; Hinni és hitetni akarja, hogy ennyi bátorságot, emberi ragaszkodást nem törhet meg semmiféle ostoba kényszer. A maga igaza, a szív joga mellé állít, vég nélkül sorakoztatja meggyőzésünkért érzelmileg is színezett racionalista érveit: pénzt csak, időt s ideget morzsolsz; nincs több bűn, nincs oly rémület, hogy száz aknával ne fúrná a vágy; Szuggesztív erejű tényközlésével teljesen kizárja a másféle igazság lehetőségét is. Érezzük, lelkiismeretével elrendezte érzelmeit, tetteit vállalta, a bűntudat hiányáért megszenvedett. Modern zaklatottságával óriási feszültséget teremt. Türelmetlenség, már-már mohóság izzik a sorokban. Ezt a hatást az igekötők ismétlésével tovább fokozza: el-, el-, elérni egymás ajakát. Szenvedélyes, tiszta érvelésébe azonban belevegyül a kétségbeejtő fájdalom hangja. Bár a végsőkig feszíti erejét, elszántan küzd igazáért, fogcsikorgató ragaszkodásában kényszerű megalkuvás rejlik: vagy, ha az már nem jut, egymás kezét, vagy, ha még az se, szemük közeiét, vagy, ha... Jaj, a végső nyomorúság a romja alól... egymás. .. gondolatát... A valóságot nem változtathatja meg, nem ámítja magát, nem menekülhet hazug illúziókhoz. Szívünk ösz- szeszorul a fokról fokra zsugorodó remények láttán. A költő azonban zord elszántsággal küzd, egy percig sem riad vissza. Bár engedményeket tesz, a győzelem, ha kicsiny, ha megtépázott is, mégis az övé, hiszen a lemondás hangjának nyoma sincs a sorokban. Az egész versben nyomon követhető „hogy menti a szellem a szerelmet, a szerelem a szellemet”. (Lászlóffy Aladár: Szabó Lőrinc költői helyzetei. Dácia, Kolozsvár, 1973. 101. 1.). Itt a korábbi kötetekre jellemző Szabó Lőrinc-i eszközökből sokat megőrzött, a verset azonban új vonással is gazdagította. Ezt a harcot — érezzük — nemcsak önmagáért vívta, hanem minden szerelmesét. Á huszonhatodik év gyönyörű gondolatának intellektuálisabb megfogalmazását véljük benne fölfedezni: „Védjétek egymást, igaz szeretők!” Micsoda heroikus küzdelem ez, a szerelem jogáért, az éden elnyeréséért! A valóság — igaz — fájdalmasan kijózanító, de a költő nem adhatja fel önmagát, a meggyőző igazolás útját kell választania. Ez a megalkuvás nélküli, gyötrelmes küzdelem vezeti el az emberi örömökhöz, a nyugodt csodákhoz. „Az édenkert, amelybe Szabó Lőrinc vágyik, ezen a földön megteremthető és megszerezhető. Észbontó, hogy még sincs meg! Ez az üdvösség ugyanis nem más, mint az anyag meghódítása és okos kezelése. Az anyagba tartozunk mi emberek is, testestül-lelkestül. Bajaink fő forrása, hogy azt sem tudjuk okosan kezelni, ami állítólag a miénk: a testünket. Az örömöknek attól az édenkert- jétől is el vagyunk vágva, amit a test, a mindent feledtető, mindent átlényegítő „testi” szerelem kínál. Nincs magyar költő, aki ebbe a kérdészűrzavarba élesebben világított volna, Ady sem. Nincs költő, aki az úgynevezett érzékiség természetéről, erosz fájdalmas jogáról és jog- fosztottságáról annyi merészet mondott volna, annyi forrósággal, de az ízléssértés oly biztos elkerülésével, mert hisz mindig a valóság vallomásával”. — írja róla Illyés Gyula. (Illyés: Szabó Lőrinc: Vagy boncoljuk-e magunkat elevenen? Iránytűvel, Bp., 1975. II. k. 218. 1.). Szabó Lőrinc a test önfeledt öröméről a Tücsökzenében is több verset ír: egészséges, erotikus költői leírásokat. József Attila Ódájára emlékeztető materializmusa ezekben teljesedik ki legszebben. A test vágyainak és a lélek csodálatos reflexióinak tökéletes harmóniájára meggyőzőbb példákat nem találhatnánk egész szerelmi költészetében. Az sem véletlen, hogy egy csokorba fűzte őket (Felejteni? (311), Emlékszel? Mire? (312), Utazunk? (313), Egymás burkai (314), Kettős hazánk (315). Ezeket a verseket nem a kínok, a hajszolt élet elől az erotikába menekülő költő írja. Nincs bennük semmi keserűség, ellenséges indulat, kielégítetlen vágy. A szerelem mámoráról, a testi kapcsolatról kevés helyen ír ennyi önfeledt, csodálkozó örömmel. Ez is Szabó Lőrinc-i hang, egyéni és igazi. Az érzéki szerelem leírására ezekben a versekben az anatómiai és a pszichológiai hűség jellemző. A legmélyebb, legintimebb emberi megnyilvánulásokról olyan tiszta érzékletességgel beszél, hogy a legkényesebb ízlés sem találhat benne kivetni valót. Jó példa erre az egyik lélegzetelállítóan merész, erotikus verse. Felejteni? (311) Idegeidben azt a lobbanást, tudod, melyiket, a villámcsapást, amely megolvasztott, megvakított s egy percre csillagokig tágított s az utat közben, mely lángként sodort és mind a jót, ami előtte volt, s az utózengést, mely oly lankatag zsongatta még ájult tagjaidat, mondd, a zuhogó, görcsoldó varázst, testedben azt az édes robbanást, azt a legfőbb, közös pillanatot, melynek nevet még semmi sem adott, hacsaknem vallás, s amelyben velem együtt haltál-születtél, gyermekem, mondd, de csak úgy mondd, hogy ne mondd ki, mit, mondd, édes, azt a percet, s társait (ne is szólj, elég ajkad mosolya) — el tudnád felejteni valaha? Az érzékek fellángolásának fokozatai, s azok lelki reflexiói a vulkáni kitörés mozzanataira emlékeztetnek. A test fizikai állapotának realista ábrázolásával megvilágosodik előttünk a szerelmi élet legparányibb részlete is. A testi kielégülés pillanatait hangutánzó és hangulatfestő, különböző szófajú metaforákkal és egy rágós hasonlattal teszi érzékletessé: lobbanás, villámcsapás, amely megolvasztott, megvakított, a csillagokig tágított, lángként sodort, zuhogó, görcsoldó varázs, édes robbanás. Annyira találóak és kifej ezőek, hogy bármelyik önmagában is képes megéreztetni, itt elemi erők működnek ellenállhatatlanul. Szinte valamennyi kifejezés jelentése 56
