Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 1. szám - MÚLTUNK JELENE - Dráviczki Imre: Szabó Ervin
a legnevesebb képviselői a szindikalizmusnak. Szabó Ervin tőlük várja, hogy „ .. . a munkásmozgalmat visszave- zérlik a marxi Internacionálé legfényesebb korszakának alapjaira.” A szocializmusról tartott előadásában már benne van, hogy elítéli a párt „szinte kizárólagos politikai harcát” és „a gazdaságilag szervezett munkásság közvetlen akcióját” tartja követendőnek. Nézeteinek fontos részét képezte az ún. „képviseleti elv” elutasítása és a proletárdiktatúra történelmi szerepének meg nem értése. A munkásság egészének közvetlen harcát idealizálja, szembeállítva a demokratizmust a centralizmussal. A párt feladata szerinte „kifejleszteni a munkásság öntudatát”, de semmi képviselet, parlamentáris és hatalmi funkció. Ezekben a félanarchista szervezeti elvekben az a félelme fogalmazódott meg, amely a szocializmus és a szabadság dialektikus egységét féltette. Az egyéni szabadságot féltette a szocializmus szervezettségétől és a proletárdiktatúrától. Nem véletlenül fogalmazott 1905 februárjában Orosz tesvéreink!-hez című kiadványában úgy, hogy: „A ti végleges győzelmetek a mi szabadságharcunk riadója lesz.” Bármilyen figyelemmel kísérte is, és lelkesen üdvözölte az 1905—1907-es oroszországi forradalmat, a megoldást nem ott kereste, hanem a fejlett tőkés országok munkásmozgalmában, azok tapasztalatai alapján próbált válaszolni a feltoluló kérdésekre. Ez pedig mindinkább a szindikalizmus felé sodorta. Ellene fordultak saját pártszervezeti elvei is: nem csinált programot, nem szervezett pártot, nem toborzott híveket, elutasította a centralizmust. Szabó nem volt és nem is akart pártvezető lenni, a mozgalom „szürke eminenciásának”, a háttérből irányító ideológusnak szerepe lebeghetett szemei előtt. 1907-ben fordulat következett be tevékenységében. Ekkor bontakozott ki a könyvtárba visszahúzódó, csendesen rezignált, de lelkében forradalmár, a jövőnek dolgozó tudós tanító, ismeretterjesztő képe, a Népszava korábbi ifjú szerkesztőjének, az orosz forradalmi mozgalom magyarországi összekötőjének, a marxizmus fáradhatatlan, támadó kedvű, fiatal apostolának képével szemben. Szinte lehetetlen pontosan megállapítani, hogy ebben a fordulatban milyen szerepe volt az orosz forradalom vereségének, a pártellenzék kudarcának és súlyos betegségének, ekkor vesztette el egyik szemét. Nyilván valamennyi tényező szerepet játszott személyiségének átalakulásában. 1906-ban vázolta fel először A szocializmus átalakulása című cikkében politikai elveit, s ezzel tulajdonképpen végrehajtotta a magyar szindikalizmus zászlóbontását. Kijelentette, hogy a szociáldemokrácia nem a munkásosztály szocialista pártja, hanem csupán demokratikus párt, az osztályegyüttműködés szerve, amely polgári demokráciát akar a munkásság erejével. Ezzel szemben „A forradalmi szocializmus szellemét csakis a tőke elleni gazdasági harcot folytató szakszervezetek képviselhetik.” Ismeretes, hogy Lenin is arra a következtetésre jutott, miszerint a hagyományos szociáldemokrata pártok nem alkalmasak a forradalmi munkásmozgalom vezetésére, de Lenin ebből egészen más következtetést vont le, a forradalmi, marxista pártok megteremtésének szükségességét. Szabó Ervin ezt nem ismerte fel, a lenini centralizmus elveitől idegenkedett, így jutott szindikalista álláspontra. 1909- ben szakított a párttal és élete hátralevő részében „független szocialistának” számított. Nem zárták ki, nem is lépett ki látványosan, hanem megundorodva egyes opportunista vezetőktől, egyszerűen kimaradt. 1910- ben alakult meg a magyarországi szindikalista csoport, amelynek ő volt a szellemi irányítója. A szindikalista propagandacsoport kiáltványát Magyarország munkásságához címmel ő fogalmazta meg, amelynek központi gondolata volt a szakszervezetek teljes függetlenségének követelése. „A gazdasági szervezetek a maguk urai legyenek, a maguk útján járjanak, a maguk módján harcoljanak, a maguk közvetlen céljait kövessék. Ne gyámkodjék felettük senki. Ne, még a munkások saját pártja se!” Harci eszköznek a közvetlen cselekvést, az an- timilitarista propagandát és az általános sztrájkot tartotta. Negatív tapasztalatai azonban eltávolítják a szindikalista mozgalomtól is, s kilépve a mozgalomból, keserűen írja, hogy „... be kell látnunk, hogy Magyarországnak még jónéhány közbenső stációt kell megjárnia, amíg a szocialista forradalomra éretté válik... de kell, hogy legyenek olyanok, akik a kézzelfogható reáliákon túl gondoskodnak arról, ami nélkül semmiféle nagy ügyet győzelemre vinni nem lehet: egy messze nagy célért való lelkesedésről és azért a nagy célért minden áldozatra kész érzéstől..., akik ezáltal állandó ösztökélői a ma tömeg- mozgalmának, a mindennapi kiábrádulásokból a holnaphoz vezető híd, a holnap, a holnapután zászlóhordói.” A mozgalomból kiválik, de nem szakítja meg kapcsolatát a politikával; továbbfolytatja politikai nevelő munkáját a Társadalomtudományi Szabadiskolában, a Galilei Körben szüntelenül publikál a Huszadik Században, a Nyugatban, a Világban és különböző külföldi folyóiratokban. Ír, előad, felszólal, szemináriumot vezet, elnököl, azaz tevékenykedik. Mint könyvtáros is forradalmár. 1907-ben a Szabad Tanítás pécsi kongresszusán fejti ki népkönyvtárosi el-