Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Kelecsényi Gábor: Őszi utazás a fehér gépkocsin
boldog vagyok, mert úgy bánt velem, hogy kívánni sem lehetett volna másként, és akkor sem riadt vissza semmitől, amikor mondtam neki, hogy terhes lettem, felkapott, össze-vissza csókolt, kacagott a boldogságtól, aztán két hét múlva azt kezdte magyarázni, hogy lelkiismeretlenség lenne, mert micsoda koríkülönlbség, és gondoljam el, milyenek leszünk egymás mellett húsz év múlva, és a másik két gyerek, meg ez a mostam, amelyik még azt sem tudja, mi vár rá, ezért a legjobb lenne, ha megérteném, hogy ő csak énmiattam és amiatt az ártatlan gyerek miatt, aki semmiről sem tehet semmit, és hogy miért mák a csk od om, amivel csak ártok mindannyiunknak és ne aggódjam, ő már megbeszélte egy nőgyógyásszal, nem lesz semmi zűr, mert kiskorú lány vagyok, azonnal mehetek kaparásra, a költségekre ne legyen gondom, arról ő gondoskodik, még azt sem veszik észre otthon, hogy bármi is történt volna, mert valami egészen más jellegű, ártalmatlan indokkal bent tartanak a kórházban két napig, aztán mehetek haza, tehát láthatom, hogy minden simán elintéződik, már csak rajtam múlik, én pedig vagyok annyira intelligens, hogy felmérem a tényeket és mondta, mondta, és amikor én azt válaszoltam, hogy nem, akkor egyik pillanatról a másikra megváltozott, teljesen kicserélődött, ordított, az asztalt verte, aztán engem vágott pofon, majd a hasamba öklözött, a térdembe rúgott, és amikor ott fe- küldtem a földön, a fájdalomtól görcsökben, akkor még tovább ütött, rúgott, mint akinek az eszét vették, és i ordított, hogy egy utolsó cafat vagyok, aki tönkre akarom tenni őt is, a családját is, mert számító módon behízelegtem magam, és tudatosan akartam terhes lenni tőle, mert ezzel akartam kicsikarni, hogy elvegyen feleségül, de én abból nem eszek, inkább agyonüt, utána pedig felköti magát, és mindezért csak én leszek a felelős, aztán váratlanul elhallgatott, még állt fölöttem egy darabig, és elment szó nélkül, azzal sem törődve, hogy velem mi van, és mert a hasam nagyon fájt, éles szúrást éreztem a lágyékomban, elmentem, elvánszorogtam az orvoshoz, aki rögtön mentővel vitetett be a kórháziba, ott kikapartak, anyámnak azt mondták, hogy a menzeszem volt rendellenes, de nekem semmit nem szóltak a kórházban, nem is vájkáltak a titkomban, amiért én nagyon hálás voltam, de mégis úgy érzem, hogy nagyon magamra maradtam, becsapott mindenki, nekem már nincs mit keresnem az életben, az is lehet, hogy a rúgások miatt a méhem is tönkrement, talán gyerekem sem lehet többet, de kíméletből ezt nem akarják a tudtomra adni, és akkor mi értelme tovább az egésznek, ha csak ennyit ér az ember, ha csak arra való, hogy kihasználják, aztán félrelökjék, mint a megunt rongyot, azzal sem törődve, mi lesz vele és még csak abban sem reménykedbetem, hogy otthon elmondhatom mindezt, mert melyik anya vagy apa az, akinek a lánya ilyen dologgal odaállhat eléje, és akkor úgy beszélik meg az egészet, ahogy felnőtték szoktak komoly gondokat, tehát nekem még az a lehetőségem sem maradt meg, hogy otthon szóba álljanak velem, teljesen elvesztem, semmi kilátásom és az a férfi is, aki olyan szépeket tudott mondani, amíg semmi zűr nem volt, most vadállatként esett nekem, és azóta sem jött felém sem, nem érdekli, élek-e, halok-e, minek akkor az egész, mi lehet ebből jó, ha semmi fogódzóm nincs? o°o — Ugye, tudja, hogy nekem van egy magához hasonló korú kislányom? Két évvel fiatalabb. — Mondta már. — Igaz. Arra gondoltam, bármit mondanék magának ebben a helyzetben nagyon suta lenne. Adott esetben a szavak különben sem érnék semmit. — Üjabb bölcsesség. Remélem, ez nem a kondás nagyapától származik? * — Arra gondoltam, ha nem zavarná, holnap behoznám a kislányom. Ismerkedjenek össze. — Mennyit akar neki elmondani rólam? — Semennyit. Azt, hogy ételmérgezés, ezért volt szükség a gyomormosásra. — Nem félti tőlem a lányát? — Lenne miért? Hosszasan hallgattak. A férfi nézte a lányt, azt gondolta, szegény kis fehéregérke. Itt van ebben a csupa fehér kalitkában, és attól fél, hogy egyszer kinyitják az ajtót és azt mondják, tessék, menj. — Akkor holnap eljönnénk — állt fel a székről és a kezét nyújtotta. Az ijedt, vékony csontú kis fehéregérke lassan feléje fordult, megfogta a kezét. Súlytalanul, bizonytalankodva. . — A viszontlátásra — mondta halkan, mint aki alig hiszi, hogy eljön a holnap. G. Molnár Ferenc rr Őszi utazás a fehér gépkocsin Azóta se volt olyan szép, rigófüttyös nyárutó. A Poprád völgyében kapaszkodott gépkocsink, hazafelé „Lengyelből”, ahogyan ezt még a nagyságos fejedelem, II. Rákóczi Ferenc idejében mondták, s ahogyan ma a divatból, üzletből és státuszszimbólumként világjáró magyarok emlegetik. Mert manapság a szabadságot Lengyelben, Csehben, Olaszban szokás tölteni, nem nyelvünk ódon zamatát ízlelve, hanem ugyanazért, amiért színészeink és labdarúgóink nevét familiáris becenevükkel emlegetik, sejtetni akarván, hogy gyakorta ülnek együtt a Berlinben vagy az Emkében, egy-egy alakítás vagy elpackázott tizenegyes nüánszait megbeszélendő. Tehát Lengyelből jöttünk, az őszi napéjegyen múltán, amidőn már oly hirtelen ferdülnek a délutáni napsugarak, mint régente könnyűfutású hintók kerékküllői- nék árnyai a kanyarban, és itt olyan szokatlan szögben világították meg a magyar ősz tájaihoz képest még virító réteket. Egy-egy szurdokban már az alkony is ott settenkedett, noha nem mondhattuk, hogy a Kárpátoknak fenyvesekkel vadneigényes tájain járunk, miként a költő írta. Az ú+ szelíd, szinte lankákra emlékeztető dombhátak között kanyargóit, amelyből egyszerre látni lehetett, hogy annak idején Zsigmond királyunknak nem volt nehéz kikunyerálnia lengyel hivatali kollégájától 25