Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 3. szám - MÚLTUNK JELENE - Sztrés Erzsébet: A Grassalkovich-Posztógyár és a hatvani takácsok
ter dolgozott Hatvanban, többségükben cseh és német származásúak. Hiszen az oklevél elrendeli, hogy a oéhek segítsék G rassalkovich-ot, ki annyi munkást igényelhet tőlük, .amennyire szüksége van. Valószínű, hogy nagy számú betelepítés történt. Kedvező volt a betelepedők számára, hogy gyáron belül és kívül letelepedhettek és tizenöt éven át mentesültek a közterhek viselésétől. Korábban a szövés-fonás csak háziiparként működhetett, amit egy 1737-ből származó adat is bizonyít: Heves megye ekkor osztályozza iparosait és a takácsokat csak a másodosztályú iparosok felsorolása végén említi. Sajnos a hatvani plébánia anyakönyvei az 1800 és 1860 közötti évekről elvesztek, az egykori Hatvani Ipartestület Levéltára pedig megsemmisült a II. világháború alatt, Így a hatvani takácscsaládoik neve először csak 1860-ban jelenik meg az anyakönyvekben. Érdekes adatot tudunk Kürti Béla tanártól, ki a takácsok szólásmondásait gyűjtötte össze és maga is takácscsaládból származik. Pontos családi feljegyzések alapján tudják, hogy apai dédapja Csehországból került vándorló takácslegényként Hatvanba; apai nagyapja pedig 1839-ben, anyai nagyapja pedig 1841-ben már Hatvanban születtek. Szintén családi feljegyzések alapján állapítható meg, hogy a hatvani takácsipar a XIX. sz. első felében alakult ki, a század második felében pedig a hatvani takácsok már önálló céhet alkottak. Ide kívánkozik néhány takács szólás-mondás Kürti Béla — eddig még nem publikált — gyűjteményéből! Ezek a szólások — országosan ugyan nem —, de a hatvani takácsok körében általánosan ismertek voltak. Figyelemre méltó, hogy a hatvani takácsok szaknyelve mennyire tisztán magyar. Alig akad egy-két németes szakkifejezés, holott a legtöbb hatvani takácscsalád német vagy cseh eredetű. Mutathatja ez, hogy a szövé;- fonás mesterségének ősi, népi gyökerei vannak. „MAJD ADNÉK ÉN NEKTEK, CSAK NE LENNÉK VÄNDORLANI!” (Majd elintézném én, csak ne lenne kötve a kezem.) Élt Hatvanban egy Mezmer János nevű takács, kinek egyetlen fia volt, akit nagyon elkényeztettek. Va- lahogyan kitanulta ugyan a takácsmestenséget; baj akkor támadt, amikor el kellett mennie három évre vándorolni. Nehezen elindult, de egy hét múltán éjszaka visszaszökött, hogy senki ne lássa meg. Szülei a padláson rejtegették, etették. Egyszer egészen véletlenül fedezték fel, hogy a takácslegény csak a szülei padlására „vándorolt”. Történt, hogy az utcabeli gyerekek Mezmerék házának tetejéből húzogatták ki a nádszálákat sárkány készítéséhez. A legény nem bírta türelemmel nézni az atyai ház rongálását, felrántotta a padlás ajtaját és rákiáltott a fosztogató .gyerekekre: „Majd adnék én nektek, csak ne lennék vándorlani!”. „NEM KELL A TAKÁCS MÉG A POKOLBAN SEM!” (... nem kell, mert annyi baj van vele.) Egyszer Szent Péter betért egy takácshoz vizet inni, de az nem adott neki, mert nehezére esett kimásznia a szűk szövőszékből. Mikor meghalt a takács, egyenesen a pokolba ment, mert tudta, hogy Szent Pét°r nem felejti el lustaságát. Saját szakmájában kellett dolgoznia és vásznat szőnie a pokolbeliek számára Hozzá is látott a szövőszék felállításához. Egyik szerszámot a másik után rendelte, az ördögök alig győzték kiszolgálni. Amikor azt gondolták, hogy megkezdi a szövést, a takács újra hiányolt valamint. Vég re beült a mester a szövőszékbe. Megjelent maga Lucifer is, hogy lássa, hogyan készül számára a finom vászon. Ekkor mutatta a Jmester, hogy nincsen pecek a vetélőben, még mindig nem tud szőni. Erre olyan dühösek lettek az ördögök, hogy kidobták a takácsot a pokolból. „MOST HOL DOBJAM ÁT A VETÉLÖT?” (Akkor mondják, amikor megoldhatatlannak látszó jeladat előtt állnak.) Az egyik lusta, hanyag mester mindig csak pipázott, az inasát soha nem tanítgatta. Amikor a kis inas először ült bele a szövőszékbe, a mester még csak melléje sem állt, csak tfújta a füstöt a szoba másik sarkában. Mikor az első szál fonál elszakadt, ijedten szólt az inas: „Mester úr, elszakadt a szál!” „Nem baj! Tartja a többi! — Szólt bölcsen az öreg takács. A kis inas nem mert többet szólni, de amikor már csak egyetlen szál feszült a szövőszéken, s a többi mind Szakadtán lógott lefelé, dacosan szólalt meg az inas: „Mester úr, most hol dobjam át a ve- télőt?” „OTTHONRÓL JÖVÖK!” (Nem üres kézzel jövök.) Amikor még sok volt a szőni való, a hatvani .takácsaknái is összetorlódott a munka. A falusiak igyekeztek ajándékokkal kedveskedni a mesternek, hogy az ő fonalukat szőjje meg előbb. Legtöbbször hetipiac alkalmából jöttek be érdeklődni, készen van-e már a vászon? Ilyenkor már kiköltekeztek a piacon, s üres kézzel tértek be a mester házába. De volt, aki előbb a mesterhez jött, egyenesen „otthonról”, és hozta magával a tejet, túrót, vajat, fehér kenyeret, hogy nyomatékeit adjon a kérésének, így vált általánossá, hogy ha sürgetési szándékkal jöttek, köszönés után azonnal hozzátették: „Otthonról jövünk!”, tehát: hoztunk ajándékot is. „AZ INASNAK MÉG A SEPRŐ IS PARANCSOL.” (Az inasnak nincsen semmi joga, csak engedelmeskednie kell.) Az inas életére nagyon jellemző ez a céhes korból fennmaradt mondás. Amikor szerződtetéskor a szolgáló mester (a legfiatalabb mester) bevezette az új inast az atya-mester elé, az a kezébe nyomott egy seprőt s így szólt: „Ha ez a seprő beszélni tudna, még ez is parancsolna néked!” „A TAKÁCS NEM IPAROS!” (A takács csak olyan háziiparból tengődő iparosféle.) A hatvani takácsok az 1920-as évek végére feltűnően elszegényedték, társadalmi tekintélyük sem volt nagy. Ralásthy Sándor, aki a század elején elment vasutasnak, később nyugdíjba ment a MÁV-tól. Ismét kezdett szövögetni, hogy jobban meg tudjon élni. Bizonyos idő múltán kitudódott, hogy nem vál39
