Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 3. szám - MÚLTUNK JELENE - Sereg István: Török Ignác emlékezete
zül — égnek álló füstös kéményükkel hrdetik a vészt — mely folyton dühöng; — a legszebb tiszta búza részint markokban, részint lábon, részint csomókban hevernek szét a határokon, majd a ráczok pusztításaira — majd a mi népünk lovainak élelmére hagyatva! — Egyébiránt a jareki nép, bár minden jólétre mutat, nagyon összehúzó, s háza belsejébe lusta, mit a jelen szomorú körülmények okozhatnak, mert falujok a rácsoktól csaknem naponta megtámadtatik, s házi bútoraik, főleg ágyneműek mindig összekötözve kész kocsikon állnak: innen minket sem láthat el úgy, mint tán akarnák, s mint naponkénti mellettök tett fáradozásainkért érdemelnénk! Augusztus 12-én reggeli 7 óra tájban riadót doboltak a faluban, tudtunkra esett, hogy néhány nemzetőrt, kik a leégett tanyákban pákoztak, az ott lappangó ráczok elfogták, kiket megszabadítandók a falun kívül minden utakat elállottunk, — de embereink nyomára nem jöhettünk, helyettök azonban élve mintegy 30 rácsot, több kocsikat, lovakat s nyolcz jókarban levő fegyvert fogtunk el; ekkor embereinket össze olvassuk, s közülünk egy... Cserha Ferencz, a szolnokiak közül kettő hiányzott. Később megtudtuk, hogy Cserha Ferencz Forposzton lévén, s ott állását — azon reményben, hogy majd egy kis prédája leend — elhagyván, — valóban elfogatott s iszonyú rabságra elhur- czoltatott! Augusztus 13-án délelőtt Temerint támadták meg a ráczok, de az ott lévő rendes katonaság és nemzetőrök által visszaverettek. Mi Üjvidékre gyalogoltunk puskaporért, s ott értesülvén, hogy Cserha Ferencz ott van elfogva: öt és társait szabadon eresztették. Ügy látszik, hogy Újvidék látja el élelmi szerekkel a rácsokat, mert több — alkalmasint élelmi szerekkel tölt szekeret láttunk messziről a sánczokba sietni Újvidékről, kiket huszárjaink űzőbe is vettek, de el nem érhettek'. Augusztus 14-én délben riadót doboltatván, azt hittük: a ráczok jönnek s azonnal kirukkoltunk. Minket, kik már meglehetősen be vagyunk tanítva, — a rendes katonaság közé osztottak szét, s mi egy két egyént kivéve, készek vagyunk bármi tüzet kiáltani; — ma hallottuk először ágyúink működését, a smieink mintegy 30-at lőttek a sánczokba s hihetőleg nem czél- talanul! Az ellenség csak két lövést tett ki a sán- czokból — s golyóik közel hozzánk estek le, senkit sem találva; — a lövés nehányunkra volt intézve, kik az ellenség kapui előtt össze csoportosultunk! Este 9 óra után megint riadó doboltatott! Mi a katonasággal megint kiálltunk a síkra, de ellenség nem jött! így megy itt csaknem minden nap! s én részemről örülök a kitüntetésnek, hogy ide rendeltettünk, hol a tűzvérű gyöngyösieknek alkalmok van nemcsak restaurálni, hanem hősködni is! Tegnap egész nap — s ma reggel 8 óráig forposzton voltam', egészséges vagyok — Náczi sógor is az — semmi bajunk, alig várjuk az időt, hogy a ráczokat sánczaikból kiűzhessük! Isten önnel, — levelemet tessék édes anyámmal is közölni! Minden jókat óhajtva, s ismerőseimet s barátaimat tisztelve vagyok őszinte Spetykó Gáspár nemzetőr Szeptember közepén a város újabb 56 nemzetőr helyett 75 főt küldött. Alig indultak el ezek, máris újabbakat toboroztak, újabb 280 főt állított ki a 14—15 ezer lakosú kisváros. Végül 1848 őszén egy újabb alkalommal ismét 500 fővel emelkedett a gyöngyösiek részvétele a magyar szabadságharc hadseregében. Bár töltet hiányában, de ugyanekkor elindult a várost védő két öreg ágyú is, hogy részt vegyen a harcokban. 1848. december 14-én Kossuth Lajos az egész nemzetet szólította fegyverbe a haza védelmére. Városunkban is általános készülődés indult meg. Csakhamar azonban Gyöngyösre is súlyos napok következtek. 1849. január 22-én Sulcze Ferencz császári altábornagy csapatai szállták meg a várost. 5000 kenyér, 550 akó jó gyöngyösi bor hadisarc bánta az ekzekuciót. Egyik el se ment, jött a másik. Február 10-én Babarczay Antal császári hadbiztos 50 000 forint hadisarcot vetett ki a szerencsétlen városra. Az előbbi felgyújtással, ez utóbbi „összelövöldözéssel” fenyegetőzött. A teméntelen pénz felét ezüstben, másik felét bankóban követelte. Két napig basáskodott a városházán, de mindössze csak 23 000 Ft készpénzt tudott kicsikarni. A 27 000 Ft fejében négy túszt vitt magával Budára február 12-én. E 23 000 Ft visszafizetését később a bécsi kamarilla megígérte a kaszárnyából (ma Domoszlói Állami Gazdaság) kitelepítendő katonai kórház költségeire, de soha valóra nem váltotta. A gyöngyösiek áldozatkészségéből az ígéret reményében építettek ekkor emeletet 40 000 Ft költséggel arra az épületre, amely ebben az időben Koháry-féle ispotály nevet viselte, ma a II. sz. általános iskolának ad helyet. A gyöngyösiek Barbarczayt „Babmarcinak” nevezték el. Nagy lelkesedéssel fogadták a Fő térre benyargaló huszárokat, akik Babmarci távozása után néhány „fertályóra múlva” megjelentek. A feltámadt lakosság feltörte a laktanya fegyvertárát, s nagy lármával a huszárok nyomába szegődve, a „németek üldözésébe fogott”. Hatalmas tömeg rohant végig a Csapó (Jókai) utcán a bitang Babmarci nyomába. A pesti kőhíd mellett fogtak is néhány „maródi” cserepárt a tegnapi túszokért. Az öröm azonban csakhamar keserűségre változott. A nagy hó miatt járhatatlan volt a hatvani út. A császári főerők visszafordultak, és „töltött ágyúkkal, égő kanócokkal visszajött a német”. A város újra remegett. Másnap reggeel 8 órára mindnnemű lő-, szúró- és vágó" fegyvert be kellett szolgáltatni a városházára, „a lázadóknak” pedig jelentkezni kellett. Sőt, a lovassági laktanyába elszállásolt német ezred egyik őrmestere 228 ezüst forint hiányt észlelt az ezredpénztárban, nosza ezt is a városnak kellett megfizetni. Ez volt hát az ára a hirtelen jött fellángolásnak, „Babmarci üldözésének”. A szabadrablást is csak úgy kerülhették el, hogy önként szolgáltak, kenyérrel és borral látták el újból a visszatért császári hadakat. A németek közül többen elcsatangoltak a következő éjszakán Farkasmályba és felnyitották a pincéket, csakhamar „felöntöttek a garatra”. Részegségükben az illatos, tükrös jó borokat egymás Után engedték ki a pincék földjére. Mindez azonban csak előjáték, csak kóstoló volt a sarcból és keserűségből. A következő hetekben a hadak országújára került a város. A kápolnai csatára felvonuló osztrák hadsereg Gyöngyöst választotta főhadiszállásának, és Windischgraetz pedig az Orczy kastélyban rendezkedett be. Az osztrák haderő nagy része Gyöngyösön hömpölygött át, és a városban volt elhelyezve a hadsereg gazdasági bázisa, tábori kórháza és lőszerraktára is. A Tárná völgyében lefolyt kápolnai csata február 27-én reggel kezdődött és 28-án végződött. Az osztrákok nem tudtak átütő sikert elérni. A magyar csapatok „töretlenül” hagyták el a csatateret és a Miskolc felé vezető országút mentén Kerecsend és Szihalom .felé hátráltak. Windischgraetz és Schlick Debrőnél egyesült serege, bár átlépett a Tárnán, mégsem sokat törődött a hátráló honvédek üldözésével, visszafordult. A hadsereg március 3-án, .a kórház március 9-én, a hátrahagyott osztrák helyőrség pedig csak március 20-án vonult el Gyöngyösről. Az osztrák csapatok elszállásolása a városra elviselhetetlenül súlyos terheket rótt, mert kenyérrel, zabbal, szénával és borral kellett szolgálni. A város és a lakosság tartalékai már szinte teljesen kimerültek. Mégis a szegény la- kosság, — iparosok és kapások —, kiknek a sok rekvirálás után a kevésnél is kevesebb maradt, szűkös körülményeik ellenére is jó szívvel és példásan támogatták a nemzeti ügyet. 30
