Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Arcok és sorsok (A Hatvani Galéria első portrébiennáléjáról)
című művén, melyből életút, sors, rendszeretet, önfeláldozás és a „mindez miért” visszatekintő kérdése szól hozzánk. Fejér Csaba legtöbbször közömbös, egyszín hátteret használ, hogy kiemelje, hangsúlyossá tegye az arcot. Fülöp Erzsébetnél viszont mindig jelentősége van a táji, vagy szűkebb tárgyi környezetnek. Táji környezetének horizontális sávjai kiemelik figuráit. Egyszerű ablak, ajtó, hokedli és függöny környezete a hétköznapi világ költészetét varázsolják alakjai köré, akiknek létkérdése a magány emberi elviselése. Ez a vázlat terjedelménél fogva sem adhat teljes képet a vásárhelyi műhely portréábrázolásáról. Annál kevésbé sem, mert egy-egy művész ouvre-jén belül is további árnyalásra lenne szükség, másrészt azért sem, mert a műhelyhez közel száz alkotó tartozik. Itt és most csak a legközvetlenebbül kötődő, néhány helyben élő festőről szóltam munkásságuk sajátosságának felvillantásával. Végezetül csak annyit: magam részéről a portré jövőjében hiszek, mert korunk művészete, amelyben ugyan minden lehetséges, mégsem mondhat le végleg az emberről. Dömötör János Gondolatok Németh József Szántó Kovács portréjáról Vilt Tibor levelét közöljük portrébiennálénk katalógusának élén, éspedig azon egyszerű okból, mert hallatlanul tömören fogalmazza meg mindazt a szándékot, ami bennünket a kiállítás rendezésére inspirált. Vilt az utóbbi évtizedek képzőművészeti terméséből hiányolja az igazán jó portrét, aminek feltétele művész és modelljének közvetlen, átélt kapcsolata, az a rituálé, ami nélkül — szerinte! — csak felszínen mozgó, reprezentatív arcmás születhet. Megállapítása indokolt! De rögtön felvetette bennem a gondolatot, a kérdést: és a történelmi távlatú figurák portréja? Az a művész, aki elmúlt korok jelentős, vagy egyszerű közemberét kívánja megidézni, mondjon le erről a feladatról...? Óhatatlanul Somogyi József országosan ismert, számon tartott Szántó Kovács-emlékműve jut erről eszembe. Egy olyan ritka jó köztéri alkotás, amihez még csak korabeli, hűségesnek feltételezhető metszete, fényképe sem volt a művésznek. (Persze sorolni lehetne az ilyen példákat!) A vállalkozás mégis beteljesült, jelképi erejű művel ajándékozta meg a művész századunkat, bővítette és gazdagította a magas művészi erényeket hordozó portrék, emberalakok sorát. Miért sikerült ez Somogyinak? Mert a modellel való közvetlen kapcsolatát a téma olyan mélyreható tanulmányozásával helyettesítette, s így annyira azonosulni tudott a XIX. század végi szegényparaszti világgal, hogy e kettős közelítésből fűtött hangulatú, a parasztvezért — valós vonásai nélkül is — hitellel kifejező, elénk idéző portrénak kellett születnie. Egyszerűen harmadlagos követelménnyé lépett vissza a fényképszerű megoldás igénye, s helyébe állt teljes zengéssel, teljes formai tökéletességgel az eszmény, a gondolat, a habitus, ami Szántó Kovácsot a maga idejében jellemezte, küldetésre rendelte. Ugyanígy említhetem Kiss István Dózsa-fejét, amelyet legutóbb a Műcsarnokban láttam! Ellenpéldázatként pedig a XV.—-XVII. század történelmi személyiségeinek arcmásait, amelyek jó része vagy naiv megfogalmazásban maradt reánk, vagy pedig odáig megy a tartalmatlan glorifikálásban, a külső csinosításban, hogy a mű teljességgel hitelét veszti mint jellemet, egyéniséget közvetítő alkotás. A mostani portrébiennálé legértékesebb művei között tartom számon születése pillanatától Németh József portréját, amelynek tárgya ugyancsak Szántó Kovács, csak éppen festői nyelven megfogalmazva. S a miértre hogyannal válaszolok! A módszerrel, amit Németh műve létrehozásához választott. Valamint az elkötelezettséggel, ami további hitelesítő pecsét e festményen. Tudom, hogy a művész kifejezetten biennálénkra szánta művét, s amikor erre vállalkozott, maga sem érzékelte, milyen fába vágta a fejszéjét. Különösen, mert ismerte, átélte a vihart, amely a Somogyi-jelkép felállítása nyomában keletkezett. A maradi felfogás ugyanis pontos körülírást kér számon minden művésztől a modell, a tárgy megválasztása nyomán. Kiváltképpen kísért ez a szellem, ha még élő kortársak akasztanak orrukra egy-egy portré tövében vizsga szemüveget. Véleményem szerint Németh műve ilyenféle megközelítések, igények kereszttüzében is az, ami akart lenni, s pontosan az, aki Szántó Kovács volt! Ilyennek kell elhinnünk, ilyennek kell tudnunk, látnunk, bár ahogyan Somogyinak nem volt szobrához támasztéka, ugyanúgy nélkülöznie kellett Némethnek a hitelesség alapfeltételeként sokak által igényelt fényképszerű, plasztikájában pontos és hűséges Szántó Kovács-i vonásokat. Mi által Szántó Kovács bennem a frissen fogant festői mű? Ahogy jeleztem már: indíttatásában és felfogásában. Németh, amikor támpontok után kutatott, nem fényképeket, vagy részletező, képfestő leírásokat keresett a parasztvezérről. Erre is gondolt, a hangsúlyt mégis egészen másra: a kor, a XIX. század második felének levegőjére, társadalmi viszonyainak megismerésére helyezte, s mintegy szociológiai háttérből, miliőből bontotta ki tárgyának végletekig leegyszerűsített rajzát. Belejátszott ebbe természetesen szülőföldjének szegényparaszti világa, amely mindmáig őriz terhes örökségeket a múlt század végéről. S belejátszott Németh puritán, plebejus életvitele, velleitása. S tegyük mindehhez, hogy a tiszta, egyszerű forma tükröződik, vagy inkább együtt szól a visszafogott színekkel is! Nincs semmi élénkség, rikító ragyogás a keretek között, mint ahogyan az Alföld agrárproletárjainak életét legfeljebb az égető Nap sugározta be kubikolások, részesmunkák, robotok idején. Tovább vizsgálva a művet, azt hiszem, a lépték ellen sem lehet kifogásunk. A forma, a színvilág mellett a választott felület — 73x54 cm — még inkább emberközelben tartja a művész tárgyát, a hányatottságában is méltóságos, életbíró Szántó Kovácsot. Ismerjük Németh egyéb témakörben született, nagyobb ívű, nagyobb léptékű alkotásait, a parasztélet mitológiáját közvetítő triptichonok öles figuráit. Szántó Kovácsa semmivel sem kevesebb erőben, hatásban ezeknél. Sokkal inkább feszült fojtogatottságában is igaz, elrendezett és további századoknak beszélő alkotás! Egy művészpálya olyan elmélyült, maradandóan fontos állomása, ami arra figyelmeztet, hogy e műfajban érdemes Németh Józsefnek tovább haladnia. Vilt Tibor 13
