Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 2. szám - KÖNYVESPOLC - Salga Attila: Milyen lesz köznevelésünk az ezredfordulón? - Kávássy Sándor: Módszer, történelem, egyén
KÖNYVESPOLC Miiyen lesz köznevelésünk az ezredfordulón? Az utóbbi időben egyre több szó esik az oktatás reformjáról, azokról a változásokról, amelyek egész köznevelésünket is átszövik. Ügy tűnik azonban, hogy a közvélemény — olykor még maguk a pedagógusok is — időnként értetlenül, gyanakodva figyeli a kísérleteket, a szaksajtóban megjelenő cikkeket és rendelkezéseket. Valóban így kell-e megreformálni oktatásunkat? A társadalom jogos igényeinek kielégítését szolgálják-e a rendelkezések? Az egyértelmű választ Inkei Péter és Kozma Tamás fogalmazza meg Célok és stratégiák a köznevelés fejlesztésében (Akadémiai Kiadó, Bp. 1977.) c. könyvében. Még akkor is ezen az úton kell járnunk, ha ez átmenetileg az oktatás hatékonyságának csökkenését vonja maga után. Az előre eltervezett kis lépések a köznevelés tartalmi megváltozását csak részben eredményezhetik. A változások mennyisége azonban előbb-utóbb minőségi változásba csap át, így teljesen megalapozottan vezet majd a köznevelés egész struktúrájának átalakulásához. Tehát olyanná változik, amilyennek társadalmunk az ezredfordulón látni szeretné. Az 1972. évi oktatáspolitikai párthatározat szellemében tovább folyik köznevelésünk folyamatos távlati tervezése és fejlesztése. A szerzők az oktatáspolitikai döntéseket előkészítő tudományos kutatás eredményei alapján több kérdésre próbálnak választ adni: Milyennek kell lennie köznevelésünknek mint tervszerűen fejlődő és fejlesztendő rendszernek? Milyen lesz a jövő iskolája? Hogyan tervezhető és irányítható a fejlesztés, a kis lépések sorozata? A köznevelés fogalmáról a szakirodalomban nem alakult ki egységes vélemény. A leghelyesebbnek az a felfogás tűnik, amely a köznevelést olyan komplex szervezetnek (szervezetrendszernek) tekinti, „amely az új nemzedéket egyetemes társadalmi szinten, céltudatosan, tervszerűen és szervezetten a társadalom tagjává tenni hivatott.” Így a (köz)művelődési rendszer — iskolák, kiadók, televízió, sajtó stb. — is szerves része köznevelésünknek. Amikor Inkei Péter és Kozma Tamás a távlat alapjait felvázolta, azokból a már meglevő ismeretekből — köznevelésünk bevált elemeiből — indult ki, amelyek „átmentése” vagy továbbfejlesztése feltétlenül kívánatos. Ezek szerint a köznevelés az ezredfordulón is elsősorban a 3—18 (19) éveseket fogja át, s a korosztályok több mint kétharmadára terjed ki; a fiatalok napi tevékenységének mintegy egyharma- dát nevelési-művelődési szempontból szervezetten irányítják majd. A társadalom, a tudomány, a technika fejlődése és az egyre növekvő információáradat olyan igényeket támaszt, amellyel közművelődésünk nem képes lépést tartani. Ezért van nagy szükség az ismeretszerzés útját meggyorsító módMódszer, történelem, egyén VÁLOGATÁS JEAN-PAUL SARTRE FILOZÓFIAI ÍRÁSAIBÓL Tanulhat-e a történész, vagy ha úgy tetszik, vonhat-e le hasznos következtetéseket a történettudomány Sarte műveinek magyarul fenti címen megjelent válogatásából? Azt hiszem, nyugodt lelkiismerettel, szívre tett kézzel jelenthetjük ki, hogy igen. Hogy mit persze, az függ legalább annyira az olvasótól, mint a műtől. Az itt következő sorok a kötet gondolati anyagának csupán egy rétegét, éspedig csak azokat az eszméket és gondolatokat veszik célba, amelyek a módszerek, eljárások kidolgozására és széles körű alkalmazására. A tantárgyak ún. tömbösítése, blokkosítása következtében az inforbációk — a tananyag — nem különálló láncszemeket alkotnak majd. összekapcsolódásukkal valóban olyan komplex ismeretekhez jutnak a tanulók, amelyek felidézését és alkalmazását a törvényszerűségek logikája irányítja. Az iskola és az élet kapcsolatát a gyakorlatban is meg kell valósítanunk. Ezt elsősorban úgy tudjuk elérni, ha megszüntetjük az iskola zártságát, azaz tudomásul vesszük, hogy a tanulók órán kívül is számos ismeretet szerez (hét) nek. A szabad idő kulturált, szervezett eltöltése, a tanulók öntevékeny munkaformái, a fakultatív tárgyak, a lakóhely nem pedagógus tagjainak és intézményeinek bevonása az oktatásba, a hobbykörökben és a sportegyesületekben végzendő munka — egy-egy színfolt a lehetőségek bőségének kosarából. Az ezredfordulón előreláthatólag a teljes lakosság több mint egynegyede rendszeresen látogatja majd a köznevelési intézményeket. Ez ideális létszámú közösségekkel számolva azt jelenti, hogy a munkavállalók 7—10 százaléka dolgozik majd a köznevelés területén. Egy ilyen arányú fejlesztés természetesen a köznevelési-közművelődési hálózat bővítését is maga után vonja, ám sokkal jobb lenne, ha az intézmény- hálózat fejlesztése megelőzné a köznevelés kiszélesedését, vagy mindkettő párhuzamosan, egyenes arányban menne végbe. Maguk a szerzők nem szólnak erről az alapvető tényezőről, csupán általánosságban beszélnek személyi és tárgyi feltételekről. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a pedagógus- képző intézményekben legalább négy-öt évvel korábban kell a hallgatókat felkészíteni a változásokra. A folyamatos megújításhoz a részeredmények állandó felülvizsgálata is hozzátartozik. El kell tehát kerülni, hogy az új tendenciák és a régi, korszerűtlennek vélt elemek egyszerre funkcionáljanak, gyengítsék egymás hatását. A szerzők számos olyan kérdésre adnak megnyugtató választ, amely közvéleményünk homlokterében áll. Egyet lehet velük érteni abban is, hogy az elmúlt harminc év feszített munkájának eredményeképp, egy megvívott és megnyert kulturális forradalom talaján, a fejlett szocialista társadalom és gazdaságépítési programjával szembesülve a holnap szocialista iskolája a mainál nyitottabbá, környezetét integ- rálóbbá, a gyakorlatra, az életre fölkészítőbbé fog válni. Ehhez pedig jól megtervezett, maradéktalanul végrehajtott és összehangolt lépések további megtételére van szükség. Saiga Attila szerrel, a kutató történész munkájával a legszorosabban függnek össze, persze ezeket se mindet, hanem csak azokat, amikkel egyetért a szemleíró, s amelyek ítélete szerint, mint pozitív elemek emelhetők ki a műből. Nyilván nem fogadhatjuk el és nem tehetjük magunkévá, hogy „aki vizsgálatát a tényekkel kezdi, az soha nem jut el a lényegekig”. Viszont helyes és igaz módszertani elvként húzhatjuk alá, hogy „egyedül a lényegek teszik lehetővé a tények osztályozását és vizsgálatát” (33. 1.), azzal a megszorítással természetesen, hogy a lényegek felismeréséhez egyedül a tények alapos és beható ismerete vezethet el. 63
