Hevesi Szemle 6. (1978)

1978 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Bakos József: Az írásjelek retorikája II.

Csekély értékem és toliam,

Halld meg, kérlek, kérésemet:

Ihlesd szívemet s nyelvemet,

Hogy Trenket kifizethessem,

És Kazinczyt Szacsvayval És ßpielenberget Koppival A csávába ejthessem.

A gúnyverset papnövendékként írta Dayka, nem sokkal azután, hogy a II. József halála után feloszlatott központi papnevelőből — ahol kifejezetten felvilágosult nevelést kapott — visszatért az egri szemináriumba. Érthető, hogy amikor 1791. július 2-án az egri szervita templomban (tehát Szaitz rendjének templomában) a toleranciáról prédikált az egri német ajkú híveknek, Szaitz, akit személyesen is megsértett s aki — mint láttuk — élete fő céljának a tolerancia elleni küzdelmet tartotta, nyomban feladta a püspöknél eretnek tanítások hirdetésével vádolva. S mert a fiatal költő tanait nyilvánosan nem volt hajlandó visszavonni, távoznia kellett az intézetből. Mindezek ismeretében nem csoda, hogy a XVIII. század kilencvenes éveinek legelején a Magyar Kurírban — épp Szaitz itteni és ekkori tevékenysége okán — ilyen képet rajzoltak a városról: „Boldogtalan város ez az Eger, ahol a protestánsok nem telepedhetnek meg s így a »szorgalma- tosság« szenved hátrányt és ahol a papnövendéket, ki türedelemröl prédikál, kiteszik a házból.» Semmi sincs is igazabb, mint az, hogy ott legszaporább lépésekkel látjuk menni elő a világosságot, ahol egyvelgést, mindenféle val- lású lakosok tesznek Társaságot, hogy pedig a Világosság, mely alatt éppen nem az indifferentismust értem, hanem a józan Religiót, teheti csak az embert boldoggá, azt tudja minden, aki a maga szemével is lát.« Ha más val- lásúak is lesznek, akkor» lehetetlen, hogy az ily úton Eger is ki ne bújjon azon véghetetlen sűrű homályból, amelyben kínlódik. És csak ez az egyetlen út Egernek megvilágosodására, ha annak egy félszázad alatt valamennyire

kell menni. Nálunk a könyvek senkit sem világosíthatnak, mert azokat is jó lelkű Lakosok gyóntató Atyáiknak kezeikből veszik, a Lyceumbéli Typografia nyomtatja.” (Vö.: Eckhardt Sándor: A francia forradalom eszméi Magyarországon. Bp. 1924. 14—15.).

★

Szaitz ellentmondásos egyéniségének képe nem lenne teljes, ha nem idéznénk a sokat tapasztalt, az irodalom szervezését már ekkor (1795 előtt) is szívügyének tekintő Kazinczy véleményét, aki egri látogatásakor felkereste őt s az alábbi, igen találó képet rajzolta róla: „Estve felé P. Leo Mária Szaitzot, az Igaz Magyar íróját látogatám meg. Nem szégyenlem megvallani, hogy róla való gondolkozásomban nagyon megcsalattattam. Írásait olvasván én őt egy mérges, homályosan gondolkodó, s sok dolgokban járatlan embernek gndoltam vala: most pedig láttam, hogy az ember igen sokat olvasott, sokat írt, fáradhatatlan szorgalmatossággal bír, és kivált a hazai történetekkel igen esméretes. Első meglátása megérdekli a nézőt; kancsalúl néz félre, bajuszát beretválja, s azonban rőt szakálla hosszan nyúlik le melljén. Óldalán a szíjövről az Olvasó csörög, mellynek akkor apológiáján, szent tűznek hevülve, dolgozott. Módja monasticus alázatossá- gú: de ha a szent Szék hatalma s tekinteti fordúl-elő, már akkor kész az Athletai viadalra. A Protestánsokra sem nem haragszik, sem őket akármit tanítsanak, írjanak, mondjanak, nem bántja: de a Catholicusban a legártatlanabb heterodoxiát sem nézheti. Semmit sem becsűi any- nyira, mint a Martyri koronát, és azt óhajtja, hogy neve a P. Fast és Merz neve mellé tétettessen. Elszenvedi ő azt békességesen, ha csak személyét bántják; ha munkáiban csak a kidolgozást érdeklik: csak a hitet ne illesse senki; csak az ő hyperorthodoxiájától ne térjen el.”

Lőkös István

Az írásjelek retorikája II.

Hogyan szólaltassuk meg a központozást?

Az iskolai tankönyvek nagy általánosságban fogalmazzák meg a követelményt: A pontnál leeresztjük a hangot. Sárváry Béla így részletezi a pont hangosításáról szóló tételt: „A pont mint értelmet végző jel határozott hangmélyedést kíván, s mintegy azt is mutatja, hogy e jelnél az olvasónak meg kell állapodnia, s mind az olvasó, mind a hallgató kedvéért a szünet pontosan megtartandó” (Gyakorlati irályisme, Pest, 1857.). De azt is tudnunk kell, hogy az alászálló vagy éppen a zuhanó lejtésformát sem kizárólagosan követelhetjük meg a különböző helyzeti értékű pontok hangosításában. A szöveg mondanivalójából kitűnik, melyek azok a kemény és határozott pontok, amelyek hangosításában valóban zuhan a hanglejtés és nagyobb a csend. Ilyen poati funkcióról ír a költő alábbi versrészletében: „Mondataim közt, mint lehulló / állkapocs, koppan most a pont. (Komlós Aladár: Epilógus). Gyakran találkozik a felolvasó olyan szöveg- részletekkel, amelyekben a mondatvégi pontok nem zárják le határozottan a mondatot, illetőleg a mondandót: a

szünetek beiktatását sem tartja helyesnek a felolvasó. A dallam sem esik le: nyitottabb lesz, s egy kissé meg is emelkedik. Itt álljunk meg egy pillanatra. Súlyos hibának kell ítélnünk azt a deklamálást, felolvasást, amely az egymástól elszakított minden mondat végén szünetet tart a felolvasó, s nagy zuhanással ejti le a hangot. A másik gyakori hiba: a mondatvégek dallamvonalának felemelése, felcsapása, „felpöndörítése” (Illyés Gyula). Ez a hangzásbeli modorosság széttördeli a szöveg egységes dallamvonalát is. Sajnos ez a beszédbeli hiba egyre terjed: sérti, illetőleg rombolja a fülnek is kellemes hangzást. Ludas terjedésében a túl érzelmesített, a túlságosan lelkendező hibás dallam, beszédmodor is.

Elég gyakran hallunk olyan hibát is a pont hangosításában, hogy a túl mélyre eső hang miatt a felolvasó nem is tudja hangosítani, illetőleg megfelelő hanglejtéssel érzékeltetni. Különösen hibás ez a hangsüllyesztés, az értelemzáró pontok megszólaltatásában.

55