Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Lőkös István: Megyénk irodalmi kistükre X.
lyeket külső Országokon sok helyeken mások mint mesterséget, úgy űztek .. A meglepő e gesztusban az, hogy e sorokat az a Szaitz idézi — éspedig a kortárs protestánsok „tévelygéseinek” mentségére, enyhítésére —, aki ugyanitt a polémia teljes fegyverzetével száll szembe a protestantizmus magyarságtudatának hagyományaival s természetesen a protestantizmus jogait védő toleranciával. .. A bécsi tartózkodást követően Szaitz egy ideig rendje langecki házában élt, majd 1772-ben hazatért Magyar- országra, s néhány hónap múltán (1773 májusában) Egerbe jött, itt a prokurátori tisztet töltötte be. Mintegy három esztendő múltán (1776-ban) a szervita rendház „História Domus”-a szerint Váthra ment hitszónoknak, ahonnét 1779-ben tért vissza Egerbe s aztán itt is maradt 1792-ben bekövetkezett haláláig. Ügy tűnik: az Egerben, illetve Eger vonzásában leélt közel húsz esztendő alatt írta művei legjavát. Érthető, hisz a városban nemcsak rendje egyik legerősebb kolostora volt oltalma, hanem az egyházmegye püspöke, Eszterházy Károly is. A kismartoni születésű Szaitz nyilván kötelességének érezte a felvilágosodás eszméivel sok tekintetben szembenálló püspök feltétlen szolgálatát, kivált az egyházat érintő kérdésekben. Ö, aki Bécsből hazatérve — Bessenyeiékkel ellentétben — a nemzeti törekvések szolgálatát a felvilágosodás helyett az ellenreformáció ideológiájának jegyében tudta csak elképzelni, maradéktalanul osztotta pl. Eszterházy tolerancia-ellenes nézeteit. Érthető, hogy az egri évek idején írott Szaitz művek mindegyike ezt a szellemet árasztja. Munkássága egészének legkorábbi, egyben legjelentősebbnek tartott műve a Kis Magyar Frázeologyia, amely kéziratban már 1772-ben kész volt, nyomtatásban viszont csak 1788-ban jelent meg. Felvilágosodáskori nyelvművelő mozgalmunk történetében igen jelentős hely illeti meg, a kor magyar irodalmi írásbeliségének nyelvész- monográfusa, Benkő Loránd méltatta legutóbb. (V. ö.: Benkő Loránd: A magyar irodalmi írásbeliség a felvilágosodás korának első szakaszában. Bp. I960.). Szaitz is — miként kortársai a „kiművelt idegen nyelvek” példáira hivatkozik, amikor nyelvünk felkarolását, művelésének szükségességét szorgalmazza. Ismeri a német, a francia, az angol, sőt az orosz törekvéseket is — bevezető írásában hivatkozik is rájuk: „a Franciáknak, Anglusok- nak, Muszkáknak példája... minket is alattomban ser- kengetni látszatik, hogy ezen jeles példákat szemünk előtt forgatván, mi is már egyszer . . . ébredjünk fel hosszas álmunkból, s azon emberkedjünk, hogy nyelvünk előmozdításában s felmagasztalásában más Nemzeteket kövessünk, vagy meg is előzzük..Ez az alapállás egybeesik a Bessenyeiével éppúgy, mint mondjuk a Révai Miklósnéval, aki hasonlóképp nyilatkozik nyelvünk pallérozásának szükséges voltáról. „Lám, a Francia — írja Révai — mi igen kedveli a magájét: nemcsak otthon egyező akarattal, s erővel, épít, szépít rajta; hanem, hogy már úgy ejtsem ki felettébb való buzgóságát, szinte apostola nyelvének... a szomszéd Németek közűi támadott Sok oly jeles férfiú... egyszerre fellázasztotta egymást és csak kicsiny idő telve a Németnek is annyira emelkedett haza nyelve, hogy nagysága alkalmas homályt vethet már a Franciáknak. Ez a példa felgyullasztotta csakhamar azután még az Oroszoknak is fagyottabb szivüket nyelvüknek becsültetésére . .. Avagy te lehetnél-e már, Kedves Magyar Nemzet! oly érzékeny télén, hogy ne szeretnéd haza nyelvedet?” Szaitz művének másik fontos jellemzője a táj nyelv iránti érdeklődés. Ismeretes, hogy a korszak nyelvtudománya akkor még keveset tudott dialektusainkról. A Debreceni Grammaticaban olvassuk: „Végezetre, hogy Nyelvünk különböző Elágazásairól, vagy Magyar beszédünknek különböző módjairól (Dialectusairól) különössen semmit sem írtunk . . .: ez az oka, mivel ha hallomásból, diribbe-darabba tudtunk is valamit felőle, de fundamen- tomosonn és bizonyosonn nem tudtunk. Nem is telhetik aki olyanoktól, akik életeknek nagyobb és okossabb idejét, többnyire csak ezen a Részen töltötték el.” A kutatás, a felmérés hiánya tehát a nyelvjárások mellőzésének oka a Debreceni Grammaticában. Majd Verseghy Ferenc utal csak a magyar nyelvjárások sokszínűségére, amikor megjegyzi, hogy a három nagy nyelvjárás (tiszai, erdélyi, dunai) számos kisebb egységre lenne osztható, ha pl. a falvak közötti különbségek is figyelembe vétetnének. Szaitz azok közül való, akik a nyelvjárási térkép korabeli megrajzolásához példaanyaggal, tájszóközlésekkel járultak hozzá: Kis Magyar Frázeológyiájanak toldalékában a „Dunán-túli” és a „Tiszán inneni” tájszavak közötti különbségekre hívja fel a figyelmet.. . Szaitz műve természetesen magán viseli szerzője felekezeti elfogultságát is. Eszményképe Pázmány Péter, akinek fő művéből, a Kalauzból, de beszédeiből is bőven merít, s akiről egyértelműen s joggal állítja, hogy nyelvi zsenialitását sem a régebbi, sem az újabb írók nem szárnyalták túl. Jellemző viszont, hogy részéről ezt az állás- foglalást egyértelműen Pázmány katolikus volta érdemelte ki. Miként jezsuita kortársa Makó Pál, ő is a régi magyar irodalom katolikus vonulatát (Pázmány, Káldi György, Gyöngyösi István stb.) tartja a nyelvhasználatban követendőnek, s nem Sylvester Jánost vagy mondjuk Szenczi Molnár Albertet. . . ★ A nyelvápolás mellett a történelmi vizsgálódás lett Szaitz másik munkaterülete. Tudatosan készült erre is. S nemcsak a már idézett, bécsi vonatkozású életrajzi adatok szólnak mellette, hanem számos egyéb dokumentum is. Leskó József említi, hogy „az egri szervita rendház birtokában” volt „egy vaskos folio könyv, amelyben a 17 —18-ik századra vonatkozó több fontos és érdekes oklevelet másolt le ...” s ő beszél arról is, hogy Szaitz megszerezte magának Bontempti jelentését a Zrínyi-féle ösz- szeesküvésről, máshonnan meg adatokat gyűjtött a Thököly- és Rákóczi-szabadságharc eseményeire vonatkozóan. S mindezt azzal a szándékkal, hogy magyar nyelvű történeti munkát írjon. Történelmi tárgyú műveiből nyomtatásban a Magyar- és Erdélyországnak rövid ismerete (Pest, 1791,), s a Magyar és Erdélyországnak mind világi, mind egyházi történetei (Pest, 1973.) jelent meg, Magyar Világa viszont kéziratban maradt. Természetesen a történetíró Szaitz is a konzervatív nézetek híve, s ha figyelemreméltó elem van ez irányú munkásságában, akkor az magyar nyelvűségében, s a nemesi ellenállás szemléletéhez való kötődésben jelölhető meg. Egyébként ahhoz a felvilágosodás kori történetíró nemzedékhez áll közel, amelynek tagjai felvilágosodásellenes nézeteket vallottak (Pray György és Katona István), s értéket elsősorban a kritikai forráshasználat révén teremtettek. Az a jozefinizmus idején felvirágzó, Schlözer göttingai iskoláját követő s a felvilágosodás eszméit a protestantizmus oldaláról befogadó történészgeneráció, amely majd a XVIII. század végén lép a színre, s amelynek olyan képviselői voltak, mint pl. Cor- nides Dániel és Engel János Keresztély, törvényszerűen idegen a jezsuita neveltetésű Szaitztól, minthogy idegen a felvilágosodás egész eszmerendszere is. 52