Hevesi Szemle 6. (1978)
1978 / 2. szám - JELENÜNK - Szokolay Zoltán: Él-e még a magyar zsoltárköltő?
de nem mutatott semmit, előbb bizonyosságot akart szerezni, mielőtt az igazságos bosszúnak átadja magát. Egy idő múlva úgy is történt, hogy Ulrika megnyerte a húga szívét Zsigmondnak. Örömmel közölte Zsigmond- dal ezt a felfedezését és ez, aki nem tudta érzelmét másképpen kifejezni, levelet írt szerelmesének, a levelet átadta az egyik várszolgának, hogy vigye el Ulrikának, aki aztán azt majd szerelméhez továbbítja. Tivadar az előző este látta, hogy Zsigmond sokáig és bensőségesen beszélget Ulrikával, éppen a szobájába akart sietni, hogy keserű szemrehányást tegyen neki. A vére forrott, így találkozott a szolgával, aki gyanútlanul ment a levéllel Ulrika szobájába. — Kitől van a levél? — kiáltott rá Tivadar. Szolga: — Zsigmond lovagtól. Tivadar: — Kinek szól? Szolga: — Ulrika asszonynak. Tivadar: — Ez rám tartozik. Takarodj a dolgodra! Elvette a levelet. — Hah, még ez is! — kiáltotta minden tagjában remegve. Gyorsan föltépte a levelet és olvasta: Drága Szerelmem! „Végre sikerült kitartó fáradozás után szívedet felém hajlítani, oh milyen kimondhatatlan boldog lettem! Mily gyorsan elfelejtem most már a bánatomat, mert megszabadít tőle a Te gyöngédséged. Bizony Te legdrágább, amíg lélegzem Téged szeretlek! Habár most még mielőtt atyámnak a vagyonát nem öröklöm, nem tehettek boldoggá, a véletlen mégis kegyesen segítségemre jön. Ma este, remélem, a várnak a zwingerjében láthatlak. Valamikor oly hidegen sétáltál mellettem, de most, amikor tudom, hogy szeretsz, óh most vágyódva várom az órát, amikor Neked örök szerelmet esküdhetek.” El lehet gondolni, hogy Tivadar érzései, addig oly nehezen elnyomott szenvedélyei most félelmetesen felébredtek. Bosszúra szomjazott a szíve, vére forrón hullámzott ereiben és dühöngve rontott be Ulrika szobájába. Halálos gondolatok töltötték meg bosszúra szomjas szívét, nem gondolt a gyűrűre és az esküjére sem, hevesen felrántotta az ajtót. Ulrika megrémült, amikor a dühös férfit berontani látta. — Ismered ezt az írást? — kiáltotta lángoló szemekkel. Ulrika: — Óh, istenem, igen, Zsigmond írása. Tivadar: Ismered! Ezzel kimondtad a halálos ítéletedet, nyomorult áruló! Így szólt és kirántotta tőrét. Ulrika a lábaihoz rogyott, de Tivadar nem hallotta a hangját, nem látta ártatlan tekintetét és a tőrt dühös ököllel beledöfte a nő szívébe. A szerencsétlen nő összerogyott, Tivadar meg elrohant, azt se tudta hova; a várfalra sietett. Ott ült Zsigmond szerelmesére gondolva. — Gyilkos voltam! — kiáltotta Tivadar — meg kell lakolnod feleségem csábítója! — Anélkül, hogy Zsigmond védekezhetett volna, megragadta őt, körbe forgolódott vele és mind a ketten lezuhantak a meredek falon. Mind a ketten összetörték tagjaikat és fejüket a kiálló kövekben. Néhány szolga Ulrika szobájába sietett, ott találták vérében feküdve, ágyba fektették, de elhallgatták előtte férje halálát. Mikor azonban az orvos kijelentette, hogy megmenekült a haláltól, mert Tivadar remegő keze szerencsére nem tudta végrehajtani a szándékát, akkor meg kellett tudnia az ő és Zsigmond sorsát. A levél, melyet a bástyán megtaláltak, felvilágosította az egész történetről. Mikor a szerencsétlen Ulrika meggyógyult, húgával kolostorba vonult. Tivadar szelleme azonban sokáig ott kísértetett a várban, elüldözte az új tulajdonosokat. Végül a vár rommá lett s a szellemről már nem is tudtak semmit és ő valószínűleg elérkezett szenvedéseinek végéhez. Rettenetes sors mindazok számára, akik a féltékenység és a hirtelen harag káros szenvedélyébe süllyedtek. r El-e még a magyar zsoltárköltő? Gondolatok Szenei Molnár Albert zsoltárairól a Psalterium Ungaricum születésének 370. évfordulóján „Es nem mondta már akkor ez a nép: Nem az én zsoltárom ez, idegen szülötte. És nem mondta ez a nép: Nem kell énnékem zsoltár, nem énekeltem nádkunyhóban, Ti- szaparton. És nem mondta ez a nép: Inkább énekelek csak szép törökszegfűt, csak kezes galambot, csak vitéz életet. És nem mondta ez a nép: Nem értem ezt a zengést, föl nem foghatom, a zsoltár szolgáljon engem. És nem mondta ez a nép: Nem Énistenem ez, hisz messziről jövő, nem itt ringatták bölcsejét, nem borom itta, nem kenyerem ette. És nem mondta ez a nép: Gyanakszom a zsoltáraitokra! És azt mondta már akkor ez a nép: A zsoltár a templom népdala mibennünk, mezőn a madár, csata síkján induló —- a népdal. És azt mondta már akkor ez a nép: Legszabadabb akkoron lehetnénk, midőn anyai nyelvvel ölelkeznék a világ szelleme. És azt mondta már akkor ez a nép: Üj hit anyanyelvén szólt hozzám a Költő. És azt mondta már akkor ez a nép: Van s Lesz Nem-haló Vers, Van s Lesz Magyar Poé- zls — a Minden Múzsáján csüggő, Van s Lesz Magyar Vers, mert ha koldus is vagy nem tarisznyátlan lélek. (Páskándi Géza: Gyanútlan zsoltár) Páskándi Géza föntebb idézett versében két konokul ismétlődő szó: a mondta és az akkora legtragikusabb. A múlt idő. 1976-ot írunk. Kérdezősködni kezdtem. Ötven középiskolás fiatalból kettő; ötven nagyvárosban élő fizikai dolgozóból egy; az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának ötven hallgatójából huszonkettő; ötven, templomba már nem járó falusi parasztember közül nyolc; és végül ötven, valamely református vagy evangélikus egyházi gyülekezetbe tartozóból huszonhét tudott elfogadható választ adni arra, ki 44
