Hevesi Szemle 6. (1978)

1978 / 2. szám - JELENÜNK - Szigethy András: Egy teniszverseny anatómiája

A döntőben lemosnak a pályáról. Második helyezés. Díjátadás. Egy váza a jutalom és Gáspár Béla kézfogása. Este van. A nyíregyháziak autóval jöttek, a kecskemé­tiek is. A mezőtúriakkal majd együtt megyünk Hatva­nig. Pakolászunk. Besötétedik. A Mester kis öltözőjében felgyullad a villany, keskeny fénysáv nyelve vetődik a pályákra. A salakon senki, összeölelkezünk Tóth Misivel, majd a szentesi versenyen találkozunk. Szentes. . . A Lakos házaspár egész élete munkája kellett hozzá, hogy nemzetközi verseny legyen az Alföld Kupából. Mindenüket a teniszre áldozták. Vége a versenynek. Kezet rázunk a volt klubtár­sakkal, a pálya kiürül. A vonatindulásig még van idő. Ülök a pádon. A Mester szöszmötölése kihallatszik az öl­tözőből. Hallom, hogy bezárja a teniszütős szekrényeket — gyerekkorunk áhított kincsesládáját, ahonnan mind­annyian megkaptuk az első Maxply ütőt, amikor már elég skalp volt az eredménylistánkon — aztán zizegve rendezgeti a jegyzőkönyvek papírjait. Vége a verseny­nek. Magam elé merengek. A tornacipők által megdol­gozott, felkaristolt, meggyűrt salakra. A hajamról le­cseppen a víz, bele a szemembe. A kerítés mögött sötéten suhognak a bokrok. Volt lakásunk talán hatpercnyi já­rásra esik innen. Húsz éve nem voltam még a környé­kén sem. Pedig biztos, hogy életem legboldogabb idejét töltöttem ott. Apámék munka után a gyárból kijöttek a pályára, leültek a padra, jókedvűek voltak és fiatalok. Még most is emlékszem, ahogy apám nagy biztonságot 5 adó tenyere megszorította a kezem, amikor először álltam fel versenyezni. Rég volt. Ideje lenne abbahagyni. Az éledő szél finom porfátylat kavar a hármas pálya végében. Indulni kell. Megy a vonat. Kilépek a művész­bejárón, a hátsó kerítés kiskapuján. Messziről még lá­tom, ahogy a százas égő kivetíti a Mester hosszúra nyúlt árnyékát a pályára. A srácok már várnak. Első verse­nyem volt az új csapatban. Második lettem. Talán je­lent nekik valamit. Talán jelentek nekik valamit? Én vagyok a csapatkapitány. Nagy rang, egy OB III-as csa­patban. De ha komolyan veszem, ha sikerül velük elin­teni, hogy a tenisz az más, az valami több. . . Miért volna más? Ostobaság. Éjfélre hazaérek. A gyerek már alszik. Feleségem ágya mellett ég a lámpa. Sokáig olvashatott. Felrezzen, amikor leteszem a sportszatyrot. — Na mi van? — Második. — Itthon? — Semmi. Örsi egyest kapott írásból. — Annyi baj legyen. — Komolytalanul veszed. — Más? — Olvastam a vasárnapi cikkedet. Rossz volt. — Tudom. Más? — Megjött Lacika, holnap vizsgázik. Akart veled beszélni, hogy tud egy négyes ütőt szerezni Takácsnak. Lacika a kisszoba ajtó nyitására sem ébred föl. A jegyzetet arcára borítva alszik. Főiskolát végez levele­zőn. Inhüvelygyuladást szedett össze a jobb karjába, vége a teniszkarriernek. A legjobb eredménye a 13. hely volt a magyar ranglistán. Most tanul, mert valami­ből meg kell majd élnie. A 13. magyar teniszező sem gebines kocsmát, sem presszót nem fog kapni. Mi lesz Lacikával? Talán lehetne edző. De melyik vidéki szak­osztály áldoz rá pénzt, hogy megfizessen egy teniszed­zőt? A teniszt társadalmi munkában illik ellátni. Per­sze van olyan megyei focicsapat, ahol három edzőt is tar­tottak egészen addig, amíg ki nem estek a megyei I. osztályból. Oda valahogy jobban jutott pénz. Nem mint­ha a teniszhez nem kellene. Egyetlen labda 58 forintba kerül. Egy hét alatt az edzéseken elhasználok egy doboz­zal. A jó ütők — a fémütőkről nem is beszélve — ezer forintnál kezdődnek. A jó húrok 5—600-nál. Persze ma már a legtöbben műanyag húrral játszanak. A teniszru­hák drágák. Persze hozzá lehet jutni különböző külföldi cuccokhoz, azoktól, akik kijárnak nagyobb versenyekre. De kinek van erre pénze? A tenisz úri sport, lassan tényleg sikerül azt csinálni belőle. A pályák száma alig növekszik. Egy-egy városban a kiváltságosak jutnak já­téklehetőséghez. Egyik klubtársam — Récsey — mesélte, hogy valamikor Törökszentmiklóson 12 pályán játszot­tak. Ma egy sincs. Debrecenben a felszabadulás előtt 70 pálya volt, ma kilenc van. Jászbrényben nagy teniszélet kavargóit, ma már a pálya sincs meg. Romániában egyetlen esztendő alatt 1200 teniszpá­lyát építettek. Meg is látszik a felnövekvő generáción. A magyar tenisznek ma nincs igazi rangja. Tavaly Taróczy a 32. volt az ATP ranglistán. Női élmezőnyünkről jobb nem is beszélni, de nemcsak az igazi éljátékosok hiányoz­nak a magyar teniszéletből, hanem a rangot jelentő má­sodik vonal is. A kettő kölcsönösen feltételezi egymást. Nem véletlen, hogy nálunk egyik sincs meg. A csehek ostrawai versenyén a második vonaltól is leakaszt az élmezőny olyan ruhákat, hogy zörög. Tavaly­előtt Kodest a volt wimbledoni győztest ütötték ki. Miért nem jár el a mi második vonalunk az ostrawai verse­nyekre? Ki tudja. A környező országok nem véletlenül rendelkeznek Fibakkal, Kodessei, Piliccsel, Franuloviccsal, Nastasével, Tiriaccal. Ezeknek a versenyzőknek volt és még van is rangjuk a nemzetközi mezőnyben. Nekik volt miből kitermelődni. Nálunk nincs miből. Nincs elég pálya, hogy felnevelődjenek a gyerekek, nincs aki velük fog­lalkozzon, nincs egységes központi akarat. A KSI te­nisz részlegének éppen hogy megkegyelmeztek az elmúlt esztendőkben. Profiltisztítás címén akarták megszüntet­ni a KSI tenisz szakosztályát. A teniszezők megtűrt em­berek az egyesületek, különösen a vidéki egyesületek életében. Vajon hogy csinálja a többi ország? Miért van az, hogy az USA ontja a teniszező szupercsodákat, akik az­tán Wimbledontól Forest Hillsig mindenütt ott vannak a döntőben. Csupán agresszív gazdasági erejének kö­szönheti ez az ország, hogy Connors, Asche, Me. Enro, Schmith, Gerulaitis, Dibbs, Gottfried, Solomon — so­rolni is ijesztő az ászok neveit — mind, mind feljutott a csúcsra? Miért van csaknem húszmillió nyilvántartott teniszezőjük? Már az is a régmúlté, amikor a felső tíz­ezeré volt ez a sport nálunk. Hol van ma már tízezer te­niszező Magyarországon? Fáradt vagyok, bebújok az ágyba. A teniszütő ott hever a széken, karnyújtásnyira mellettem. Látom, hogy a két napja lesmirglizett bőrre vastagon rakódott az iz­zadsággal összekeveredett por. Mégegyszer megérintem az ütő nyelét. Jólesik a fogása. Hányadik ütőm lehet? És mennyi lesz még? Az órára nézek. Már jóval elmúlt éjfél. Hogy alszik vajon most a Mester? És álmodni szokott-e még? Szigethy András 31

Next

/
Oldalképek
Tartalom