Hevesi Szemle 6. (1978)

1978 / 2. szám - JELENÜNK - Szigethy András: Egy teniszverseny anatómiája

kecskeméti egyesület kérte ki — valami megszakadt a selypi teniszben. Nem volt többé Tóth, aki a térképen nem található falunak többször nyert magyar vidéki bajnokságot, akire még a legnagyobbak is odafigyeltek — és kicsit tartottak is tőle. Emlékezem, amikor Baranyi Szabolcs többszörös Európa-bajnokunk három játszmás keserves küzdelemben győzte le egy Gyulán rendezett versenyen. A többi pályán leálltak a mérkőzések, mindenki őket nézte. Amikor vége volt a meccsnek ott toporogtunk a pálya szélén és vártuk, hogy mit mond. Mennyire bántja, hogy nem sikerült kihasználni élete egyik nagy lehetőségét. Mert akkor Baranyit legyőzni itthon majdnem egyenlő volt a lehetetlennel. Misi letámasztotta a teniszütőt, kicsavarta az izzadtságot ingéből, elvigyorodott és a vállamra csapott: mehetünk sörözni — mondta.

Talán az utolsó sportoló ezen a világon, aki még annak tekinti a sportot ami: a legkomolyabb játéknak.

Ugyanígy jött le a Margitszigeten a center pályáról, amikor a budapesti centenáriumi teniszversenyen a világhírű spanyollal, Gisberttel játszott. A mérkőzés délután háromkor kezdődött, de Tóth még délben a selypi cukorgyárban ütötte a vasat, mivel lakatos volt. És teniszező. Annak pedig nem jár munkaidőkedvezmény. A megyei osztályban focizó játékosoknak még az edzésre is járt. Neki nem.

Talán ez a mozzanat túlságosan élesen vésődött belé. Minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy elhagyjon bennünket. Ma, Kecskemét első játékosa. Oroszlánrésze van abban, hogy a KSC a legjobbak közé jutott, az OB I-ben szerepelt.

Amikor elment tőlünk, a csapatnak megváltoztak az esélyei. Addig mindig az NB II-be való feljutásért játszottunk, ezután a kiesés ellen. De ekkor már más is megváltozott. Eddig még Gáspár állandóan pótolni tudta az eltávozott tehetségeket. Ezután már nem. Még folytatta egy ideig a Don Quiote-i küzdelmet; újabb és újabb gyerekeket tanított meg teniszezni, vitte őket versenyről versenyre, vonattal, busszal, saját kocsijával — és a versenyek szünetében múzeumba, képtárba, hely- történeti kiállításra. Cselekvése igazi forradalmi tett volt, kultúrát teremtő, magatartást formáló, önfegyelemre és önmegvalósításra nevelő pedagógiai munka. Kiváló népművelő kitüntetéssel kellett volna régen jutalmazni. Semmit nem kapott cserébe. Szervezetét, belső egyensúlyát még fönt, a levegőben meggyötörte a repülés. Hányszor lehetett célpont a másik gép célzószerkezetének fonálkeresztjén? Hányszor volt célpont ostoba, rosszindulatú emberek szemében, akik nem láttak többet úri passziónál teniszhez való ragaszkodásában. Munkásgyerekek garmadát emelte az esztétikai értés magasabb kategóriájába a teniszezésen keresztül, megszerettette velünk az országot. Megismertük a városokat, legtöbben tőle tanultunk késsel, villával enni a szállodák éttermeiben.

Érdemes volt ennyit küszködnie velünk? Én is elhagytam. Talán akkor, amikor legnagyobb szüksége lett volna rám. Túl az élet-halál partján vergődő veseműtéten, túl a trombózison és az első infarktuson. De akkor már nem bírtam tovább.

Második helyen játszottam a csapatban. Tudtam, hogy nyerni kell a meccseimet, mert nincs már előttünk Tóth, aki ha a világ összeomlott, akkor is hozta az egyesét és a párosát is. A régiek közül Bordás maradt még, aki most az első helyen játszva próbálta helyettesíteni Tóthot. Becsületére legyen mondva, gyengébb képességekkel megáldva, de vasakarattal meg is tette.

Én akor már régen elkerültem Selypről. Egerben dolgoztam, újságíró voltam — ma is az vagyok. Amikor elérkezett a csapatbajnokság ideje — tavasztól őszig — minden szombaton utazni kellett. Ha a csapat otthon játszott Selypen, nekem akkor is kilencven kilométert kellett lerohannom, vonattal, busszal, autóstoppal, hogy délután két órára pályán legyek. Egyszer egy nőnek a Zsigulijában öltöztem át a hátsó ülésen — azóta sem tudom, hogy hívják és kettő előtt egy perccel ugrottam ki teniszütővel a kezemben a pálya drótkerítésénél. Az első szettben csak arra tudtam vigyázni, hogy ne túl hamar legyen vége a labdameneteknek, minél tovább tartson a játszma. Aznap még nem ettem semmit és a gyomromat úgy felkavarta a kocsiban levő benzinszag, hogy állandóan hányingerrel küszködtem. Nyertem az egyest és aztán a párost is. A mérkőzést elveszítettük. Másnap hajnalban indulás Győrbe. Kiszállni a mikrobuszból, föl a pályára. Öt perc ütögetés, aztán kezdeni a meccset. Bordás a mellettem levő pályán nyer, én nyerek, de ki még? Éjszaka vissza a Dunántúlt keresztbehasítva Selypre. Hatvanban, ahol a 21-es út elkanyarodik a hármasról kiszállok. Megbeszéljük, hogy én a jövő héten Egerből egyenesen Szegedre megyek, majd a pá- pályán találkozunk. Rohanás az állomásra, az utolsó vonat elment. Keresztülgyalogolok a végtelen hosszú városon. Autóstop. Hajnalra hazaérek. Reggel megyek vidékre, a gyereket előtte viszem óvodába. Délután edzés, másnap ügyeletes szerkesztő vagyok estig. Mi értelme ennek az egésznek? Abba kellene hagyni. A középszerűségből már úgysem tudok kilépni. A magyar teniszsportban egy jeltelen vonás vagyok. És különben is. Kit izgat a magyar tenisz helyzete? Igaz, amikor 2 éve a fedett pályás Király Kupát megnyertük, akkor két hétig odafigyelt a teniszre az ország. Megtelt a fedett csarnok Miskolcon is, Szegeden is. Pesten nem lehetett kapni jegyet. Persze rögtön van érdeklődés, ha egy picit is foglalkozik a sajtó velünk. De ez ritka esemény. Még a legnagyobbak is alig kerülnek az újságoldalak vezető hasábjaira. Mikor volt magyar teniszező utoljára címlap mondjuk a Képes Sportban? Nem emlékszem rá. Pedig Gulyás volt a világranglista első tíz embere között is. Baranyi Európa-bajnok volt. Nem is egyszer. Taróczy nagy nemzetközi versenyeket nyert. Tavalyelőtt megverte Ramirezt is. Aránytalanul keveset szerepelnek a teniszezők. Persze rögtön ott az érv — hogy a tenisz nem érdekli a tömegeket. Ezt a hazugságot valaki kitalálta és azóta el is hisszük. Az ausztrál Kooyong teniszstadionba 11 ezren férnek be, de egy jobb versenyre 80—90 ezren igényelnek jegyet. Nálunk nem érdekli a tömegeket a tenisz. Nem is tettünk harminc év alatt egy keresztbe szalmát sem, hogy érdekelje őket. Minden sport élvezete attól függ, hogy mennyire jártas a közönség a játék törvényszerűségeiben. Meg kell tanulni a rituális mozdulatok funkcióját, hogy a jelenség mögött hol rejtőzik a lényeg. Minden sportesemény esztétikai kérdés is. Ezt teljes sportolói és újságírói mivoltomban bátran mondhatom.

Sportolói mivoltom? Ha valahol azt mondanám, hogy NB III-as teniszező vagyok, jóindulatúan megmosolyognának. Egy OB III-as teniszező az emberek szemében nem sportoló. Pedig milyen meccsek vannak néha, egy-egy NB III-as csapatbajnokságon. Amikor tavaly — már az új klubomban — a csoportelsőségért játszottunk, 32 fokos meleg volt. Előtte egész délelőtt zuhogott. A salak fölött vastagon állt a pára. A mérkőzés után a zuhany alatt leültem a farácsra. Elfáradtam. Többet kellene edzenem. De mikor?

29