Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Farkas András: Páskándi: A haladék
Páskándi: A haladék I. Páskándi Géza színműveinek 1975- ben már második kötete jelent meg. Nyilván nem azért, mert három drámájának az 1974-es könyvnapon nem lett volna átütő sikere az olvasók körében. Akkor csak távirati stílusban, egy rövid írás keretében szóltunk arról a világról, amelyet Páskándi Géza meg tud és meg akar rajzolni, a maga sajátos eszközeivel. Néha meglepően egyéni indítékai, szempontjai szerint ír, növelve a mindenki másétól megkülönböztetett látás hatását még azzal a stílussal is, amely csak látszik gondozatlannak, valójában az eleven szókimondás és az igazságkeresés ruházata, velejárója, a költő gesztus-sorozata. Bizonyára az olvasónak is feltűnik, hogy ez a remek erdélyi ízeket szétszóró író-költő miért nem keres a maga nyilvánvaló nyugtalanságával színpadot elképzeléseinek, drámai kompozícióinak hatásos hangszereléséhez? Eddig legalább is szakmai bakk- szabályként kezelték azt az állítást, mely szerint drámai alkotás igazán csak színpadon érvényesülhet és ami nem kerül oda, az innen-onnan nem is odavaló mű, az meghal a könyvek lapjain; az olvasás útján nyert drámai élmény elhalványodik, a képzelet nem tudja — bármennyire is szeretné — pótolni a világot jelentő deszkákat. Színházi szakemberek és dramaturgok eskü alatt vallják, hogy a dráma csak akkor születik meg, ha jön a rendező, beáll az író gondolatai, teremtő géniusza és a közönség közé, hogy megvalósítsa a tettek, a cselekvés erejével a látványt, a küzdelmet, amely a dráma lényege, a dráma célja azzal a nem kis kiegészítéssel, hogy a nézőnek kötelessége a színpadi élmény hatására katarzison keresztül esnie. Ezt a privilégiális helyzetet, mármint a katarzis „házhoz szállítását” csakis a színház adhatja meg. Ez ellen szólnak azok a kötetek, amelyek sorra jelennek meg, és nemcsak a hazai könyvpiacon, hanem a világ minden táján és ezek a kötetek drámákat közölnek az olvasóval, az olvasásra magukat rászánó és érdeklődő emberekkel. És ezek az c ivasók olvastukban élményt szereznek, netán odáig is eljutnak, hogy az olvasás közben szerzett élmény kapcsán átesnek a megtisztító, a katartikus megújuláson. Innen származna az az első önkényesnek tűnő megállapításunk, hogy a dráma nem attól lesz könyvdráma, mert könyvalakban jut el a közönséghez. Vagy — a hangsúlyt és a szórendet, s ezzel a tartalmat is fordítva —: attól még lehet egy színpadi mű könyvdráma, íztelen és szagtalan produktum, hogy a színpadra és a nézőre ráerőltették. Azzal a megállapításunkkal viszont csak részben válaszoltuk meg a kérdést, noha nem ez az elsőrangú célunk : hogyan és mennyi köze van a rendezőnek a drámához, hogyan nyúljon, vagy nyúlhat a rendező az író által megszabott cselekvésekhez, gondolatokhoz, jellemekhez? Mindezt azért vetjük itt fel, mert napjaink színházi gyakorlata és maga Páskándi Géza is — valahány drámája során —, ha indirekten is, de mindig oglahsozik a jelen nem levő, tehát egyelőre bizonyos mértékig absztrakt rendezői egyéniséggel. (Az más kérdés, mennyire fogadják el az író utasítását a rendezők!) II. Ilyen általánosságok után most már azt is eláruljuk, hogy a kötetben megjelent három Páskándi-drámából csak egyet veszünk szemügyre. A Távollevőkre talán más alkalommal, más szemszögből vizsgálódván kerítünk majd sort, a Moliére-adaptáció sem fér keretünkbe, mert ez az átírás esetleg újabb vizsgálódásra késztet bennünket. Erőfeszítéseinket A haladék című, 1974-ben készült drámai kompozícióra összpontosítjuk. Nemcsak a teljesség kedvéért, de mondanivalónk bővebb és alaposabb kifejtése érdekében is ide iktatjuk az egész címet: „A haladék”, vagy „Ezt még kivárjuk”, avagy „A vándor remény alkalmai” „— Valami két részben” — mondja még a kisebb betűkkel szedett műfajmeghatározás a cím alatt és mert a szerző fontosnak tartja — talán a lelkiállapot, talán a szellemi délkör rögzítésére is használha- tóan, odateszi még az 1974-es évszámot is. Azt a számot, amelyről még azt kell tudnia az olvasónak, a dráma jelenlegi olvasó-közönségének, hogy ebben az évben írta P. G. „ezt a valamit” és akkor már nem Erdélyben lakott, hanem Magyarországon. E viszonylag hosszú drámacím után következik egy kurzívan szedett ajánlás: „Egy valaha ismert házaspár emlékének ajánlom” — majd egy egészen szokatlan, külön oldalon felírt szöveg, így: „A szereplők — lévén, hogy túl sokan vannak — nem íratnak ki.” Ügy hiszem, ennyi elég is egyelőre, hogy gondolatainkat hozzáfűzzük a szokatlan invokációhoz, amely a darab címénél és a szereplők felsorolása helyetti nyilatkozatnál még nem ér véget. Az olvasó — leendő néző egy leendő színházban — elkezdheti a töprengést az író, P. G. szándékait illetően. Magát a hosszú drámacímet is elemeznünk kell, egyelőre nyelvtanilag, hogy valamiféle kiindulópontot találjunk gondolataink rendszerezéséhez. A haladék önmagában értelmes szó, sokféle tartalmat takarhat. Rendszerint haladékot kér az adós, ha nem tud fizetni, noha tudja, hogy a teljesítési határidő lejárt. Haladékot ad a hitelező, ha úgy gondolja, az adós megérdemel még némi türelmet. De kérhet-e haladékot az élettől az ember, akinek nincs is lejárt határideje, mert adóssága sincs, hitelező sincs és nincs — legalábbis eddig úgy tudjuk — bíróság, amely előtt perelni lehetne bárkit, bárkinek a nevében, mert az életét így vagy úgy még nem fejezte be, még nem akarta befejezni, vagy még nem jutott el odáig, hogy az életbe belehalhasson. Az első alcímidézés valahonnan, vagy valakiktől, itt talán a keretet játszó férfitől és nőtől: „ezt még kivárjuk”! Van-e arra joga és lehetősége bárkinek, hogy magabiztosan azt mondhassa: ezt még kivárjuk! Mit vár ki? És ha elképzeli az előjelekből, hogy ezt még ki kell várnia, az jön és úgy jön-e az, hogy érdemes neki, vagy nekik ezt kivárni? És ha már valaki kivárhat, vagy valakik bármit is kivárnának, vagy kivárhatnának, ha már ketten vagy níég többen vannak a kivárásban, lehet-e olyan eredményt remélni, amely mindenkit és teljes mértékben kielégít, épp akkor, épp ott és minden dimenzióban? A második alcím még tovább vezet minket a találgatások lehetőségében, még tovább izgatja képzeletünket: „a vándor remény alkalmai.” Itt még nehezebb helyzetben vagyunk, még a nyelvtani elemzés fokán is. Az alkalmat értjük, nagyobb megerőltetést nem jelent, elővesszük az értelmező szótárt és kiírjuk a választ: „valamely cselekvésre kedvező időpont, 7
