Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Bakos József: A csend retorikája
hogy az erős és éles hang, az üres és csinált lármázás nem lehet célravezető sem egyéni, sem közéleti élőszóbeli megnyilatkozásainkban. Sőt, az élesebb, a keményebb hangszín, a megemelt hangfekvés, a megnövekedett hangerő inkább idegesíti a beszélő partnert, s megnehezíti a mondanivaló nyugodt közlését, illetőleg megértését, értelmezését. Azt is tudatosítjuk a halkabbra fogott beszédmóddal. hogy jobban érzi az ember magát a Qsendesebb környezetben. Iskoláinknak azt a feladatot is vállalnia kell, hogy megtanítsa az ifjúságot a csendesebb viselkedésre, általában a csend, a halkság megbecsülésére. Ennek a nevelő hatásnak eredményeképpen mind ritkábban találkozunk majd olyan if jakkal, akik a túl harsány zenekarokkal, „kotta nélkül üvöltenek” (Soós Zoltán: Pi- tyeri). Ennek a beszédművelésnek eredménye lesz talán az is, hogy mind több ember küzd majd tudatosan a zaj ellen, s igazat ad a költőnek, hogy nagyon zajos világunkban „legszentebb melódiánk a csend” (Juhász Gyula: Episztola Dutka Ákosnak). A legtöbbet valóban a zaj ellen a beszélő emberek tehetnek: vissza kell csempészni szóbeli megnyilatkozásainkba a csendet, a halkságot. Különben is nem a nagyobb hangerőtől függ a jól érthető és a hatásos beszéd. Beszédtechnikai és retorikai szempontból egyaránt hiteles képet fest a halkabbra fogott dekla- málás kifejező értékéről Képes Géza ebben a versrészletben: „Halkan beszéltél, vallva, hogy azt, ki jól / formálj a-képzi száj üregében a / szót: távol is megérti könnyen bárki” (Egy nyelvtudós emlékezete). Tapasztalataink is azt bizonyítják, hogy a halkabbra fogott beszédnek megnő a fegyelmező ereje. Fegyelmezetlen hallgatóságunkat ne a megemelt hanggal próbáljuk tehát aktív figyelemre nevelni, hanem éppen azzal, hogy csendet, szünetet iktatunk be a beszédfolyamatba, és a hangosság és a halkság váltásaiban célirányosan járunk el. Ezzel nemcsak egyenletesebb dinamikájúvá válik deklamálásunk, hanem a beszédfolyamat teljességében a megfelelő hangerőváltások beszédünk, előadásunk megértését, illetőleg értelmezhetőségét is könnyebbé tehetik. A hatástényezők tekintetbe vételével a kellemesebb hallásélményt nyújtó halkság nyelven túli összefüggésekben is nevelő erő lehet számunkra. Erre gondolt a költő, amikor ezeket a sorokat vetette papírra: „Hogy hallatszon a hangotok / ti ne úgy legyetek hallhatóvá, / hogy a lármán túlharsogjatok. / Hajoljatok az ember arcához, / közelről, halkan szóljatok” (Váczi Mihály: Emberi közelség.) A beszédfolyamatban az átlagos hangerő függ a mondanivalótól, a ráhatás szándékától és a beszédszituációtól. Sem a túl hangos, sem a túl halk hangadás nem célravezető. A túl halk intonálás, hangadás, és a szellemi, a tudásbeli erőtlenséget is tükröző halkság se jellemezze beszédünket, előadásunk deklamálását. Végül még egy gondolat befejezésül Mindennapi életünk nyelvhasználatában egyre gyakoribb a fegyelmezetlen beszédmód, ami egyúttal tükrözi a fegyelmezetlen gondolkodást is. Ha megtorpanunk a gondolkodás logikus folyamatában; éljünk a csenddel, a lélegzetvételi szünetekkel, az értelmi tagolást is elősegítő beszédbeli pauzákkal. Valójában az válik igazán jó előadóvá, a szóbeli közlés mesterévé és művészévé, aki az alábbi költői kérdésre is akar és tud választ adni: „Ki érti meg, mitől / erősödik, mitől halkul a csend?” (Kálnoky László: Mozaik.) S ugyanakkor tudja és meri vállalni az erővel és halksággal való célszerű élést is. Hogy mire gondolunk? A választ tömören Arany János adja meg számunkra: „Szólj erővel és nevezd meg / Ön nevén a gyermeket. / Szólj gyöngéden, hol az illik, / S ne keríts nagy éneket. / Olykor egy-két szó is jobban / Helyre üti a szeget, / Mint az olyan, ki beléhord / Földet, poklot és eget, / S ordít, amíg elreked.” Bakos József 61
