Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Bakos József: A csend retorikája
1. kép lémáról? Sajnos, nincs. Aki előadásokat tart, közönséghez szól, elsősorban arról kapjon elméleti és gyakorlati tájékoztatást, hogy mikor és hogyan juttassa szerephez a beszédbeli csendet, a figyelemfelkeltő elhallgatást. Természetesen a csend, mint önálló kifejező eszköz nem önmagában, hanem a beszéd akusztiku- mában, s a beszélő és a hallgató hallási benyomásainak teljességében jut olyan informatív értékhez, kifejező erőhöz, amelynek révén a mondanivaló értelmi jellegét, fontosságát támogató csend maga is: beszéd. A csend, az elhallgatás hatására önkéntelenül megfogalmazódik a hallgatóságban ez a kérdés is: mi lappanghat a csend, a hallgatás mögött. A jó előadó nemcsak arra ügyel, mit mondjon el, mikor emelje meg a hangot a felvetett témának megfogalmazásában, hanem arra is, hogy mit hallgasson el. Hogy mitől válhatik beszédessé a a csend, arról néhány jellemző költői vallomás is árulkodik: „A csönd elfojtott igéktől beszédes, / Ne mondd ki a szót, és ím, megleled” (Juhász Gyula: A csönd felé). — „A dalhoz hozzá tartozik a csend. / Ha csend nem volna, hogy lehetne ének?” (Nagy Zoltán: A bölcsesség dala). Gárdonyinak is igaza van, amikor azt állítja, hogy „a gyenge mondásnál többet ér a hallgatás” (Titkosnapló 137). Régi tapasztalat sűrűsödött öreg bölcsességgé ebben a klasszikus retorikák lapjairól idézett tanításban is: Sokszor könyebb beszélni, mint hallgatni, csendben maradni. Gyakran kerülhet az előadó, a felszólaló olyan beszédhelyzetbe, amikor „heggyé nő bennünk a csönd, s üvölt az ember hallgatása” (Kiss Dénes: Hogyan mondhatnám el?). Radnóti Miklós keserű és nagyon megrázó vallomása a csend e sajátos funkciójáról így ad számunkra értékes információt: „Üvölt’a csönd fülemben, s felkiáltok” (Levél a hitveshez). A csend szava a hangos beszédben, a szóbeli megnyilatkozásokban gyakran a nyelven túli összefüggésekről is nyújt mind az előadó, mind a hallgatóság számára információt. A csend, az elhallgatás jut pl. szerephez akkor, „mikor az ember nem leli a szót, s pár pillanatra önmagára lel” (Pákolitz: Csend). Szólnunk kell azonban arról is, hogy a csenddel, az elhallgatással vissza is lehet élni. A cél nélküli beszédbeli csend szinte „körül hurkol bennünket fojtó gyűrűjével” (Kiss Dénes: Talán felnőttem). Nem célravezető a gyakori csend, az öncélú elhallgatás sem. Ha nagyon megszaporodik beszédünkben, előadásunkban a csend, nemcsak modorossá válik a deklamálás, hanem álmagabiztosságra, sőt nagyképűségre is csábíthat bennünket. Ez a nagyképű retorikai csend nemcsak szabálytalan ritmust eredményezhet, s nemcsak darabossá teszi a deklamá- ciót, hanem felerősíti a beszéd, az előadás gunyoros, ironikus mellék- zöngéit is. De súlyos beszédbeli hiba, dekla- málási fogyatékosság, ha az élőszóbeli megnyilatkozásban egyáltalán nem adunk szerepet a csendnek, az elhallgatásnak, még akkor sem, amikor törés következik be a beszélő, az előadó gondolkodási folyamatában, s megszakad a logikus gondolatmenet fonala. Nagyon sok előadó ilyen helyzetben sem él a csenddel, mint retorikai eszközzel: tovább beszél, s tartalmatlan, üres töltelékszavakkal, semmitmondó alibimondatokkal próbálja kitölteni azt az időt, míg újra visszazökken a gondolkodás és a nyelvi formálás logikus retndjébe. A gondolat- és időt töltő, értékes információ nélküli, élvezhetetlen és értelmezhetetlen mondatsorokban elszaporodnak azok az üres, tartalmatlan nyelvi formák, amelyeket oly szellemesen épített bele versébe Iszlai Zoltán: „Na már most ha már most no most már ha most már” (Csak rön- dösen). A retorikai nézőpontból szemlélt s önálló információs értékkel bíró csend rokon értelmű sorába vonható a beszédbeli szünet fogalma. Valóban csak rokon, s nem azonos értelmű a két fogalom, főleg szóhasználati értéküket tekintve. A szimbolikus ábrázolások is hasonló, illetőleg rokon értelmű rajzi eszköztárral jelzik a csend és a szünet értékét, szerepét (vö. 2—3. kép). A beszédben, az előadásban a szünet a legkülönbözőbb retorikai funk2. 2. kép ciót vállalhatja: tagol, elhatárol, elgondolkodtat, töprengésre késztet, előkészít az együttgondolkodásra, felkészít a lényeges mondanivaló befogadására, fokozza a feszültséget, elmélyíti a nyelvi formálás, a deklamálás hatásfokát stb. Ismerünk és használunk pozitív és negatív értékű 3. kép 59
