Hevesi Szemle 5. (1977)

1977 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Nagy József: Az egri "vitézlő oskola"

Az egri „vitézid oskola”

A szerző Egerről szóló történettudományi munkája ebben az évben jele. nik meg a Gondolat Kiadónál. Az egri szerző és a városról szóló mű méltán alkalmas arra, hogy megjelenés előtt részletet közöljünk a terjedelmes és a nem szakember számára is mindvégig izgalmas, élvezetes

munkából.

A VÁR BELSŐ ÉLETE AZ 1550—70-ES ÉVEKBEN

Az 1552-es hősi várvédelem után Eger neve fogalommá vált a magyar nemesi ifjúság körében. A XVI. században a nemesi ifjak előtt a fel- emelkedés útja szinte kizárólag a katonáskodáson keresztül vezetett. Ha anyagi és szellemi ereje volt a tanuláshoz, akkor lehet, hogy bejárta a nyugati, itáliai vagy lengyel egyetemeket, de utána legalább pár évre elment valamelyik végvárba szolgálni, hogy megtanulja a hadimesterséget. Amikor béke idején is bármikor portyázó török csapatokba lehetett botlani, minden férfinak létérdeke volt, hogy fegyverrel tudjon bánni. A magas szintű humanista műveltség, s a jó vitézi virtus jól megfértek egymás mellett ebben a korban. A kor számos kiváló hadvezére: Bebek György, Perényi Gábor, For- gách Simon, Mágocsy Gáspár, Zay Ferenc, nagy műveltségű humanista politikus is volt egyben. Zay Ferenc, aki Dobóval együtt Eger várnagya, hol a mezei hadaknál, hol a naszádosoknál parancsnok, de éppen nagy műveltsége teszi őt alkalmassá, hogy Verancsiccsal együtt többször járjon követségben a Portán is. De humanista műveltsége ugyanakkor nem gátolta meg abban sem őt, sem Ve- rancsics püspököt, hogy török rabjaikat ne kínoztassák, vagy meg ne csonkíttassák.

„Eger, vitézeknek ékes oskolája,

Jó katonaságnak nevelő dajkája...”

írja Balassi egyik verstöredékében, s ez a XVI. század második felében valóban így is volt. Egész Észak-Ma- gyarországról jöttek az ifjak, s szolgáltak gyakran fizetség nélkül is, csak kitanulhassák a hadimesterséget. Ennek egyik alapfeltétele az volt, hogy a vár kapitányai többségükben jó katonák voltak, akik maguk is végigjárták a hadtudományok minden lépcsőfokát, szerettek és tudtak harcolni, s szerették a katonákat is. A másik feltétel már nem ennyire egyértelműen pozitív. Szükséges volt az egész végvári katonaság részéről egy olyan közszellem, amely a harcot szinte lételemének tekintette,

nem becsülte sokra sem a maga, sem a mások életét, s valóban alig várta a kikeletet, hogy lóra kapjon, vágtasson, hadakozzon.

„Ellenség hírére vitézeknek szíve gyakorta ott felbuzdul,

Sőt azon kívül is, csak jó kedvéből is vitéz próbálni indul,

Holott sebesédik, öl, fog, vitézkedik, homlokán vér lecsordul.”

(Balassi)

Így volt ez a magyaroknál, s így volt a török végbelieknél is. Mind a bécsi udvar, mind a Porta tiltotta az ellenségeskedést, de hiába. A várkapitányok pedig nemcsak elnézték, hanem gyakran szították is a vitézi virtust, mert ez tartotta ébren a harci szellemet és anyagi érdek is fűződött hozzá. Így aztán lassan kialakult egy új réteg, a vitézlő rend, amely magát egyenrangúnak tekintette a nemességgel, bár védte, de megvetette a föld népét, s olykor-olykor még az államhatalom rendelkezéseitől is függetlenítette magát.

Nem lehet azt állítanunk, hogy az egri várkapitányok a békés egymás mellett élés megtestesítői lettek volna. Egész neveltetésük, beosztásuk harcra ösztönözte őket. Másképpen meg sem maradhattak volna a végvár élén. Zolthay István (1558—1562) Verancsics püspökkel együtt érkezik Egerbe, s a jámbor főpap be is akarja tartatni a békét az egriekkel. Csakhamar kénytelen maga is megállapítani, hogy a törökök szinte a várfalig nyomulnak, rendszeres a párviadalra való kihívás, a magyar portyázóknak lest állítanak, s az önvédelem és önbecsülés érdekében is fel kell venni a harcot. 1558 márciusában, Egerből írt első levelében azt írja Miksának, hogy a hatvani törökök párviadalra hívtak ki egy egri vitézt; ő végül kénytelen volt engedni a vitézek követelésének, s a párviadal helyére a várból mintegy ezer ember vonult ki.

Figyelembe véve, hogy ekkor a várnak 400 lovas és 400 gyalogos őrzője volt, ez csak úgy lehetséges, ha a várban nagyszámú, maga kenyerén élő lovas is tartózkodott. Ezt megerősíti Verancsicsnak egy 1559 őszén írt levele, melyben azt írja, hogy Egerbe csapatosan jönnek a vitézek, s akik itt megtelepedtek, elmenni többé nem akarnak. „A vendégeken kívül — írja — mindig van itt 500 lovas.” A hadi vállalkozásokban ezek is részt vettek, s a zsákmányból részesedtek.

Túl sokat Zolthay egri működéséről nem tudunk, de Verancsics véleményei, s néhány más feljegyzés egy szerény, de határozott, bátor katonát mutatnak. Kapitánysága alatt is érvényben volt a püspök és udvar közötti megállapodás, mely szerint a mindenkori várkapitány igazgatja a püspöki uradalmat, s minden jövedelem egyharmadát kapja a püspök. Verancsics azonban Egerben élt, és elképzelhető, hogy gyakran beleszólt a várnagy dolgába, esetleg a vár életébe is. Azt tudjuk, hogy a püspök hozzákezdett a várszékesegyház részbeni helyreállításához, de hogy ezt milyen pénzből végeztette, arról nincs tudomásunk. Az egyébként békés természetű Verancsics és Zolthay között egri tartózkodásuk után is jó a kapcsolat, mégis, 1562 tavaszán Zolthay leköszön az egri várkapitányságról, s a mezei hadakhoz megy.

Utóda, Horváth Ferenc (1562—63), nem volt ilyen határozott egyéniség és Verancsics sem bízott benne any- nyira. A püspök egyre határozottabban kezdi átvenni a vár irányítását, s a katonai ügyeken kívül lényegében mindent ő akar intézni és intézteim. Több kortárs, pl. Istvánffy, Verancsics parancsnokságának idejéről ír. El lehet képzelni, hogy a várkapitánynak milyen hatásköre lehetett mellette.

A püspöknek más szempontból is meggyűlt a baja Egerrel. A reformáció egyre jobban hódít a vár és a város lakossága körében. 1557-ben teljesen kiürül az Ágoston-rendiek Szent Miklós kolostora, s 1563-ban már az épület is romos állapotban van. Terjed az új hit a katonák körében is, de még a kanonokok, papok, iskolamesterek egy része is a reformáció mellé áll. Verancsics elkergeti a várból a protestált papokat és ferenceseket hozat helyettük, de

55