Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Cs. Varga István: Ady és Németh László I.
niségek tüzes elfinomodását: Finom remegések... Szűz borzongások.. . királyfia volnék. Németh László szerint a magyar író, természete ellenére képezte magát a nyugati példához: „egy kicsit mindig Kazinczy, írói alázat és önművelő heroizmus görcse tapasztja Európához”. Furcsa paradoxon, hogy Ady, aki „Dévénynél tört be, a Nyugat vezére lett, a Nyugattól legfüggetlenebb magyar poéta”. Ady lírai önarcképe elbűvölte hódolóit: ő a szent Napkelet mártírja, aki nyugaton keres enyhülést. A beteg telhetetlen, aki előtt félig csókolt csók tüze lángolt. Ö a Gangesz-parti álmozdozó, akinek szíve nagy harangvirág és finom remegések az ereje. Kialakul a magyar romlás virágának képe, de vele együtt megjelenik a képet szétszedő, részletező és kiigazító, meghazudtoló elemző szenvedély és felelősség. Az önáltatás folytonos korrekciója már az Űj versek Adyját jellemzi. Ü a póruljárt Zarathusztra, akinek roggyant a lába, süppedt a melle, aki végtelen távolokra, Űj vizekre vágyik. A természeti tünemény Apolló-Ady a diadalmas élet szerelmese. Talán Kincs tanár úr, a zilahi görögprofesz- szor hatására, szakadatlan evőé, kitalált görögség hallik költészetében: Aki él, az mind örüljön, Mert az élet mindenkinek Kivételes szent örömül jön. Adyban föltárnád az aloe. Ö maga persze túlozta ezt a dekadenssé- get, hiszen még az idegbeteg, megrokkant Adyban is érződött a robusztus alkat, az ideges remegés is inkább az önmagától megmámorosodott erő reszketése, mint ener- vált finomkodás. Ady valóban ős földnedveket hozó, gyönyörű, derült lobogásra oktató Paraszt-Apolló volt, aki a másik Istent, a Szamaras Embert is egyfajta Apollónak látta. A démon, a város lánya is ott kísért verseiben. „Vadházasság ez a költészet a Paraszt-Apolló közt, aki talán a magyar líra nagy szimbóluma és a Démon közt, aki ki fog rothadni a világból, mint kirothadt a rokokónyájassággal és a wertheri érzékenység.” Németh László, aki a görögségben a népnyi méretű minőség forradalmára, legszebb eszméire talált igazoló példát, minden aloe és evőé ellenére így ír első tanulmányában Ady görögségével való kapcsolatáról: „Ady nem volt hellenista. Hellász az ő szemében a tavaszos, kristályos, karcsú életérzést jelentette. Az Apolló, Athén, faun, evőé szavaknak ilyen szín felel meg versei hangérzés konstrukciójában. Valójában Ady túl mai ahhoz, hogy görögös legyen. A görög vers fölényes, lebegő, az Ady-vers «ideges* , nyugtalanító.” .. .s vidáman bugy- gyan Torkomon a szüreti ének — az ilyen sztakkátó sorokhoz Adyn kívül a huszadik század is kellett. A felismerést továbbgondolva megállapíthatjuk, hogy Ady valóban nem görögös, nem mediterrán ember, hanem Északi ember. Az Északi ember vagyok című, Monte-Carlóban keletkezett versét A Tiszaparton cíművel összevetve láthatjuk, hogy az előbbi életvallomás, a másik csupán az elvágyódás hangulatának bizonyítéka. Útját zord gonddal járó embernek érzi magát, a csacska Déllel szemben vallja: Északon gyökösebb a szó Mélyebbről jön és nemesebben. A vers súlyponti helyén, a záró részben így összegez: Ha én szólok, Észak beszél, Fagy és fátum fogja számat: Ember beszél, kinek a sors, Az élet, évek és napok Szívének gyökeréig fájnak. A nagy lírai vallomás, kitárulkozás versében, a Szeretném, ha szeretnének címűben is ezt a mélyről felszakadó hovatartozást tudatosítja öndefinícióként: Vagyok, mint minden ember: fenség. Észak-fok, titok, ide- genség, Lidérces messze fény, Lidérces messze fény. Ez pedig nem déli, nem mediterrán alkat vallomása, akkor sem, ha Ady a görögségbe nem csupán léggyökereket bocsátott. Koncepciójának megfelelően, így épül be Ady és a görögség viszonya Németh László eszmerendszerében: Ady „Nyugatra hajtotta a magyart, de közben ősibb kultúrák felé bocsátott gyökeret: a régi protestáns Magyarországon át a Bibliába, saját lírikus-vérmérsékén át a görögségbe”. Az egyéniség és a magyar költészet jellegadó rétegein át az emberiségbe, az ún. Európa alatti kul- túrrétegbe bocsátott gyökérről van itt szó, amely elősegítette az emberi kultúrába emelhető, sajátosan egyéni és nemzeti értékek felismerését és szintetizálását. Ady és Németh László az egyéni és nemzeti múltat jelent meghatározó tényezőnek tartotta. Mi sem jellemzőbb erre, mint ösztövér alkati meghatározóknak A vitathatatlan Adyban történő, tömör és mégis finoman árnyalt bevonása: Ady „Apai nagyapja Wesselényi Miklós jóvérű gazdatisztje; apja hétszilvafás; anyai ágon papok ivadéka. Szülőföldje a Belső Szilágyság: ízeit őrző szigete a hajdanvolt erdélyi magyarságnak”. Gyerekkorában még a szülőföld templomaiban frissen szóló zsoltárokat hallhatja. Aztán végigjárja az iskolákat, de kiveszi részét az élet iskoláiból is. Négy évet Nagykárolyban jár a piaristáknál. Szállásadói közt találunk sváb gazdát és tisztviselővé süllyedt kisnemest. Zilahon a hatodikat elvégezve, szivarra gyújt, nyilvá- no iváson látja vendégül tanárait. Debreceni és pesti jogászként számtalan sürgönyön érkezett tandíjat úsztat el. Érdmindszent is Adytól nyer különös, fekete értelmet. Az Ér repedt árka, a süllyedt torony éjfélkor kongó harangja, a turk dúlta Kótó: mind Adyt jelentő jel. Végzetszél fütyül a fátumos szülőfalu fölött. Ezekbe a sötét színekbe vegyül Mihályi Rozália mérges csókja, amelyet semmiféle bűvszer nem moshat ki véréből. De ezek a sötét színek mégsem Ady ifjúságának színei. „Árnyak, melyeket egy későbbi kora vert vissza rá. A költött élet költeményei.” A szülőföld igazi arcát a Párizsból hazatért Ady ismeri fel, aki a mindszenti úton megidézi a költőelődöt, a vén por-embert: Vajda Jánost. A téli Szilágyság vilá52
