Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Gyurkó Géza: Későre jár
IRODALOM MŰVÉSZET Későre jár Kolozs János ül az ágyszélen. Kezében a vekkeróra. Most húzta fel. Teljesen felesleges fáradság volt ez, mert amióta az eszét tudja, mindig ő ébredt előbb, mint az óra szerkezete. De, ha egyszer már van óra és ráadásul az ébresztő is, akkor azt fel kell húzni. Semmit sem szabad kihasználatlanul hagyni. Ilyen volt világéletében. Mindent a maga módján, de mindent fel- és kihasználni. Az ember azért ember, hogy használja a fejét. Kalapot mindenki tud hordani, de a kalap alatt ügyesen gondolkodni, azt csak kevesen. Ezek közé a kevesek közé sorolta magát Kolozs János is. — Csak az az enyém, ami az enyém — szokta volt hangoztatni és ilyenkor megelégedett fensőbbséggel nézett maga köré. Mert, hogy önmaga bölcsességének rendszerint csak önmaga volt a hallgatója. Amikor vagy negyven esztendővel ezelőtt agyonütötte az apját, a föld miatt vesztek össze, és a bíróság jogos önvédelemnek tudta be, — az apja erejét és természetét ismerve, volt is ebben valami — ő lett a hét jó hold föld egyedüli tulajdonosa. A nyálas szájú legény, akit még emberszámba is alig vettek a módosabb és birtokosabb gazdák, egyből kapós és tekintélyes ember lett a faluban. Hogyne! Hét jó hold, meghalt apa. régen eltemetett anya és egyes gyerek. Kolozs János ül az ágyszélen és arra gondol, hogy akarták megfogni vő- nek, hogyan cipelték be részegen Suli Juli ágyába és józanodva hogyan menekült onnan, mert Julinak ugyan tizenöt hold járt, de a szája is állandóan, és már akkor se bírta a nagy- beszédű embereket. Asszonynépben meg különösen nem. Igen. Ott volt neki Eszti. Barna haja varkocsban, csendes, bociszemű jószág, olyan széles csípővel, hogy a férfiember torka megszáradt tőle és olyan volt a melle, mint a falu végi két kunhalom: kemény, feszes, az égnek pi- széző. — Aztán mindig fogsz szeretni, János? — Én? Én mindig. Téged mindig. Csak téged .. . — Tíz év múltán is? — Negyven múltán is, Esztikém, lelkem. Mindig foglak szeretni, amíg csak élek. Ennek negyven éve éppen. Tik ... tak ... tik ... tak . .. Kotyogja az óra a múló időt. Negyven év. Hány óra járt már a feje felett és hány óra múlt el már a feje felett. De hát te- hette-e másképpen? A hét hold. Ahhoz ember kell. Nem is a hét holdhoz, hanem ahhoz, hogy az több legyen. Hogy szaporodjék. Hogy gyarapodjék. Esztinek meg semmi. Tán egy kis magyar hold, ha jutott volna a három nővére mellett. És aztán hogy is van az ilyesmi. Jön a gyerek. Kettő is, három is. Mi maradna nekik a hét holdból. — Várunk egy-két évet, lelkem ... Hogy legyen miből majd a gyerekeinknek .. . — A gyerekeinknek? — pirult el Eszti, és akaratlanul is belenyújtózkodott az anyaság gondolatába. — Azoknak hát.. . Lehet három is, ha nagyon szeretjük egymást... — Három is ... eridj már — bújt hozzá Eszti, hogy érezte, nem eltartja, inkább magához szívja a melle . . . Az utcáról részegek danája zsörcö- gött be az ajtó alatt. Nem szerette soha életében se a részeget, se az italt. Inkább, hogy az árát sajnálta rá. Annyira meg volt mire tartania magát, hogy potyát, azt el ne fogadjon. Aztán elment a két év, de milyen keserves volt, és milyen idők. A búzának se ára, se becsülete. Csak a nyomor. Mi lesz az ő hétholdas álmával? S amíg várt, hogy változzék az élet, hogy a búza valóban élet legyen, megugrottak az évek. Eszti nélkül. Férjhez ment. A szomszéd faluban. 4 Greskovits László illusztrációja
