Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Lőkös István: Megyénk irodalmi kistükre VII.
kissebb készületével, már egynéhány esztendők előtt induló félben volt”, s csak „a Nagy Nevű Révainak” (tehát a nyelvtudós Révai Miklósnak) a „Pesti Első Magyar Tanítószékbe (azaz a pesti egyetem magyar irodalmi tanszékére) lépése miatt nem került nyilvánosságra. Azt gondolhatta ui., hogy Révai nagy műve a magyar nyelvről, s a stilisztika kérdéseiről s a literatúráról rövidesen megjelenik, s akkor az ő, a Révaiéhoz mérve mindenképp csekélyebb munkája felesleges is, mivel tudomása szerint Révai irodalomtörténetének gerincét — az övéhez hasonlóan — a „tanítványai számára készített” „Literatúra” képezte volna ... A fentieken túl egy tanítvány is hitelesítette azt, hogy Pápay előadásaiban már mindarról beszélt hallgatóinak, amit híres könyve anyagában olvashatunk. Vit- kovics Mihályról van szó, a Kazinczy köréhez tartozó, a szerb és a magyar irodalom történetében egyaránt számon tartott s Egerben született íróról, aki jogászként tanítványa volt itt Egerben Pápaynak. Nem is akármilyen, hanem igen nagyra becsült tanítványa. Kapcsolatukat egy Kazinczyhoz írott levelében így jellemezte Vitkovics: Gessner Idylliumait (Kazinczy átdolgozásában!) „...Pápay ajándékozta nekem, midőn tanítványa voltam. Megcsókolta és úgy nyújtá át nekem: Nesze, Miskám, olvasd nyelvünkön a legszebbet. Ezt buzgón mondta ki.” Ugyanebben a levélben tesz említést Vitkovics arról is, hogy Pápay — Kazinczy „egyéb munkái” mellett — „leginkább ebből diktált példákat a stylus nemeiben” tanítványainak . .. Az elsoroltak mellett más dokumentum is fennmaradt annak bizonyságaképpen, hogy könyvének törzsanyagát Pápay valóban még Egerben állította össze. 1806-ban egy Nagy Ferenc nevű (a kéziraton is olvasható a neve: „Francisci Nagy I. Anni Juris Agria”) első éves egri joghallgató jegyezte le Bodnár Antal nyelv- és irodalom- tudományi előadásainak szövegét, amelynek jelentős hányada szó szerint egyezik a Pápay-könyv szövegével. (Pápay műve csak 1808-ban jelent meg nyomtatásban!) Bodnár Antal sorrendben a harmadik utóda volt Pápay Sámuelnek az egri tanszéken, s az említett szövegegyezések, de egyéb adatok is azt bizonyítják, hogy még Bodnár is a Pápay által összeállított anyagot adta elő tanítványainak. Ennek magyarázata az alábbiakban foglalható ösz- sze: Pápay Sámuel Eszterházy halála után elhagyta a várost, a Dunántúlra ment. Távozásakor az utódlás kérdésében dönteni hivatott tanári kar az utódnak kijelölt Dusza József szemináriumi prefektust felhatalmazta, hogy „elődjétől kérjen utasítást a tanítás módjára nézve”. Pápay ez elől nyilván nem zárkózott el, hisz mint a tanári kar tagja, ő maga is Duszát javasolta az állás betöltésére. Az új nyelv- és irodalom tanár egészen bizonyos, hogy kézhez kapta Pápay előadásainak egy másolatát, amit aztán ő is tovább adott Bodnár Mihálynak, ez pedig 1804-ben Bodnár Antalnak. A kézirat érdekességét és értékét növeli az a tény, hogy olyan fejezeteket is tartalmaz, amelyek A magyar literatúra esméretébe már nem kerültek bele, jóllehet Pápay ezeket is készült közreadni. Irodalomtörténeti jelentősége van pl. a stilisztikát és a verstani ismereteket tartalmazó fejezetnek, mindkettő jól illeszkedik a felvilágosodás művelődési programjába, ezen belül is az irodalom fellendítését célzó törekvések sorába .. . Pápay Egerből Pápára költözött. Az irodalom- és nyelv- tudomány kérdéseinek tanulmányozását nem hagyta ugyan félbe, de az átköltözés után nem ezzel kereste kenyerét, ügyvéd lett. A pályaváltás nem jelentett életében elszeparálódást, ellenkezőleg, igen jó kapcsolatokat épített ki a kor dunántúli íróival, mindenekelőtt Kisfaludy Sándorral és Pázmándi Horvát Endrével, s bár a nyelvújítás kérdésében nem osztotta Kazinczy nézeteit, mégis jó barátságban voltak, Pápa és Széphalom között is szünet nélküli levelezés folyt. Az egri tanárkodás éveiben gyűjtött és rendszerezett nyelvtudományi és irodalom- történeti anyagot ilyen életkeretben kezdte végleges for- mába önteni, s a mű, A magyar literatúra esmérete, a2 első magyar irodalomtörténet, 1808-ban meg is jelent Veszprémben. A könyv közreadásával gyakorlati célokat kívánt szolgálni a szerző. Művét az „ifjaknak” szánta azzal a célzattal, hogy „nékiek az igazi Nyelvtudományban s az írásbéli szép előadásban való oktatás mellett” kedvet csináljon, s „jó utat” mutasson „a Literátori pályafutásra” is. Könyvét épp ezért osztotta két nagyobb egységre: az elsőben „a magyar nyelv eredetérül s természeti tulajdonságairól” értekezik, a másodikban pedig irodalomtörténeti összefoglalást ad. Tervezett egy harmadik, stilisztikai részt is, ezt azonban már nem készítette el. Az irodalomtörténeti összefoglalás három egységre tagolódik, ami valójában az egész magyar irodalomtörténet három korszakát jelenti: az első „Pannónia megszállásától fogva a reformációig, vagyis 1530dik esztendő tájáig”; a második: „a reformáció idejétűl fogva Ildik József császár uralkodásáig”; végül a harmadik „József császár idejétűl fogva mostanáig”. Történelmi szempontokat érvényesítő összegezést adott tehát Pápay, olyan összefoglalást, amely nemzeti irodalmunk addigi eredményeinek igen komoly és a maga nemében szakszerű rendszerezése volt. A Bevezetésben írta: „A Magyar Litera- tura állapottyának visgálásában azt kell megmutatnunk, hogy Nemzetünk eleitűi fogva mennyire ment a maga saját nyelvén a polgári csinosodásban, a tudományok s mesterségek esméretében.” Ezért „szükséges ... előbeszél- lenünk, először a Magyar Nemzeti Nyelvnek és Írástudásnak történeteit, terjedtségét, azt tudniillik, hogy menynyire terjedt az ki a nemzeti csinosodásban, s különössen a polgári igazgatásnak, tudományoknak s mesterségeknek ez s amaz részeiben, és harmadszor, hogy miképpen lehet azt még jobban is előmozdítani.” Olyan program, célkitűzés volt ez, amely teljességgel igazodott mindahhoz, amit a magyar művelődés fellendítése érdekében a kortárs magyar írók Bessenyei Györgytől Kármán Józsefen át Kazinczy Ferencig megfogalmaztak. A régi magyar irodalom fejlődéstörténetéről szólván a legfrissebb tudományos eredményeket is beépíti munkájába s nem egyszer szövegpéldákat is közöl anyagának színesebbé tétele érdekében. Így közli például Révai Miklós olvasatában a Halotti beszéd alábbi részletét. „Révai olvasása szerént” így hangzik a szöveg „Látjátok, feleim! szömötökkel, mik vagymuk (vagyunk). Isa (bizony) por és hamuv vagymuk. Mennyi milosztban terömtevé (teremté) Éléve (Elő, azaz Elő Isten) miv (mi) ösemüköt, (ősünket) Ádámot! és adotta vala neki paradizumut házóá, (házává, azaz lakásúl). És ménd paradizumben valov gyimölcsöktől monda neki élnie stb.” A XVI. század irodalmának történetét taglalva is imponálóan gazdag tárgyi anyagot vonultat fel külön kitérve a „filologyia”, a „poesis” s a „vallásbéli írástudásban nevezetesebb” írók eredményeire. Az említett auktorok névsorából csak néhány példát emeljünk ki ezúttal: Erdősi (Szilveszter) János, Telegdi Miklós, Méliusz Juhász Péter, Bornemisza Péter, Tinódi Sebestyén, Benczédi Székely István, Sztáray Mihály, Valkai András, s nem utolsósorban Gyarmati Balassa Bálint stb. Jelen vannak tehát a hitvitázó protestáns irodalom mesterei éppúgy, mint a XVI. századi énekszerzők s a magyar reneszánsz 48
