Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Kiss Gyula: Papp Lajos költői arcéléhez
/ és majd a pattanásaim, / hűséges útitársaim.” Emlékezés és valóságlátás, idilli képek, kivált fiatalokról s öregekről, de a képek alján egy-egy szúró tövis. Parasztőseire azért büszke, mert „nem jajgattak a deresen”. Képalkotó erejére csak egyetlen példát, hogyan jellemzi az éhséget? Íme: „Belek / kiszáradt húrján / akasztott vágyak csüngenek, / mint füstölőben a sonkák.” Valóságlátását a könyörtelen igazmondással kövezi. Tudja, hogy a pénzből soha nincs elég s akinek legtöbb van, az sír érte s a kopott kabát előreköszön az újnak. Isten eltűnt számára, de „maradt a tanár, ki színészkedve Marxot s Lenint idézi rendre.” Szívesebben időzik az élet kevésbé napos oldalán. Hogy saját portánkon maradjunk: Ballada című versében a Mátravidéki Szénbányászati Tröszt szűcsi bányaüzemében sújtólégben elhunyt 31 bányász emlékének áldoz ... Aztán leírja a jövőre is kötelezőérvényű programot: „Mondom: a szépség hivatás. / És szépet tudni felelősség.” Ki nem érzi, hogy nemcsak az esztétikai „szép”-ről van itt szó, de a társadalmi felelősségről is? A következő évben új kötettel jelentkezik Papp Lajos, a Friss szélben cíművel. A ,,fül”-re ezt az önvallomást írja: „Olyan költő akarok lenni, akinek mindenkihez szólnak versei közös gondolatok, közös érzések: hitek, indulatok és szenvedélyek nyelvén.” A műfajválasz- ték-bővülésben, verstani variánsok halmozásában ismét följebb lép a költő. A témakörbe új színfoltként belép a háború, borzalmaival szinte kitapinthatóan, akár a múltat idézi, akár egy új — akkor nagyon is reálisnak látszó — lehetőségéről szól. Ellene csak országhatárok fölött álló szolidaritásra tud buzdítani: „Emeljük magasra ökleinket. Meglátjátok, fehér galambok szállnak le rájuk ..Határozottabb hangon kér szót e lírában a szerelem, s a társadalomban fejét fölütő visszásságok gyom- lálásában tovább ércesedik hangja: „S ha látok törött téglát / új között, ne szóljak róla?” Vagy: „Bizony, kicsik az emberek, / egymás zsebében elférnek”. A sarkon síró kisgyereket elnevezi az Igazságnak . .. Bordal című verse mögött vidámságot sejtene az olvasó, s mit kap? A hamisított szeszkrumpli erjedt kovászával s vízzel készített bor dalát, melyben a „rizling”-re a „bor-íz link” szavak kénytelenek rímbe futni. Papp műfajává avatja a dráma—líra—epika ötvözetét, a balladát, gördülő alexandrinusokat ír, jambusokkal játszik, kipróbálja a stancákat, prózaverset, szerelmesévé válik az antik versformáknak olyannyira, hogy végül szinte már ingerülten kérdi magától, hogy ő lenne az alexandrinusok dohos poétája, zenélőóra, ki mindig csak ezt üsse?! Űjabb útkeresésre sarkallja ez a fölismerés? Egyáltalában van erre szükség, vagy jó az eddig járt út? Hisz tarisznyájában komoly szándékokat visz újabb köteteihez, hirdetve, hogy „a vers nem afféle hakni / Sebtében ácsolt színpadon” s a legfőbb költői magatartásként: „Téved az ember egyben-másban / Nem tévedhet a hitvallásban”. Áramlások címmel a harmadik kötet 1964-ben jelenik meg. Az öt között ez tartalmazza a legtöbbet, szám szerint 71-t. A dimenziók ezúttal a szerelem s az utazás nyújtotta élmények javára tolódnak el. Papp Lajos páros életre termett alkat: „Aki sokáig asszony nélkül él, / olyan az, mint a levegőtlen űr némasága” — vallja. A két nem dilemmája: külön partról valóknak a szerelem csak a híd, s amit a házastársak egymásért tesznek, „nem szolgálat, hanem szeretet.” Szerelmes versei között itt talán legszebb a Boldogság tíz ujjal című. „ ... Mondd, ugye ez is a szerelem? Hogy / magamnak akarlak immár. Mellettem valónak tudni mindig: támasznak, / melyben fogózhatom mindkét kezemmel...” S egy banalitás visz- szarántja a szárnyalást: „Szerelmesem, ez így van!” Papp Lajos jóval nagyobb tehetség, semhogy olcsó udvariasságból az ilyesmit szóvá ne tehetnénk. (Vagy azt, hogy a telefondrótok kottavonalán a madarak hangjegy-hasonlatát már Mécs László is fölismerte.) Mondottuk, a szerelem mellett a másik nagy témakörbővülés az utazás. Papp Lajos azonban nem útiélményeket gyűjt és rögzít, expresszionistaként önmagát vetíti bele, véleményét egy-egy út élménycsomójába. S talán az sem kizárt, hogy még ilyenkor is az otthoni gondok gyötrik. Polgári magatartásról (Leporello), valakiről, aki kiordít magának egy kis dobogót, „ezt félti kiváltképp, így lesz szándéka hatalom.” A költő számára a szerelem egyre inkább kozmikus hátterűvé válik, nem újdonság többé, inkább alapvető életérzés. Lantján nagy formai virtuozitással megjelenik a szonett. Aztán székely népballadák ízeire emlékezünk. Ügy tűnik, Papp Lajos kísérletező kedve, próbaéhsége nem ismer határokat. ♦ O ♦ Búvópatakként élnek-folynak tovább a költőben a versindulatok, hogy negyedik kötete után nyolc évnek kellett eltelnie, míg az ötödik megjelent s — újabb meglepetés — valamennyi korábbinál kevesebb, mindössze harminc verset foglal keretei közé? Bizonyos emocionális változások tanúbizonysága ez? A domb mögött darabjainál tagadhatatlan bizonyos változás a korábbi kötetek versmagatartásával szemben. A költő számvetést készített s elkerülhetetlen volt a szembenézés önmagával. Épp úgy, mint pályája elején. Szó sincs rezignációról, csupán a továbblépés irányváltozásáról. Ami az igazi költő örökfejlődésének előfeltétele, s bizonyítéka is egyben: „Akaratom, erőm immár törhetetlen, / kicsinyes pörökből magamat kivettem.” A lírikusi vallomások mellett az eddiginél nagyobb hangsúlyt kap az epika, akár múlti témához nyúl (nagyon „emberszabásúan” megírja például Mária és József bolyongását s Jézus születését), akár maihoz: a fáradt muzsikusokról, a halott kihűlt ruhatárából csupa feketébe öltöztetett árvákról. Egyetemes szerste- tében a tárgyak is életre kelnek: az autóbuszok későn feküdtek, korán kelnek, ezért csapkodnak, morgolódnak. A mindig is tartózkodó költő most még inkább az. A szerelemben is: „Neked adtam a férfi szavait. / S mikor nem maradt már semmi másom, / leküzdve éhem izzó savait, / neked adtam egyszerűbb hallgatásom.” Hogy bizarr képeket is előtáncoltat verseiben, a költő tovább bővülő találékonyságára vall. Minden iskolát kijár. Ahogy írta már a kezdeten, él, mint serény mesterember s vallja, hogy „érzelmeiben valahol költő minden ember.” E hite alappillér — amin tán ő is tűnődik —, a költő dolga a katalizátoré: a társadalmi folyamatok sebességét változtatni, fokozni, anélkül, hogy e folyamatok közvetlen irányításában részt venne. Ez a közéleti emberek dolga. A költőé marad mindörökre: a valóság kezét el nem engedni. Papp Lajos már második verseskötete megjelenése után SZOT-díjat kapott. Minden díjnál sürgetőbb lenne az öt kötet több mint kétszáz darabjából negyvenötven verset magába foglaló válogatást tenni közzé. S nem Papp Lajos, hanem elsődlegesen az olvasó érdekében. Talán nemcsak itthon s szűk körökben tartanák számon a mai magyar költészet reprezentánsai között. Kiss Gyula 40