Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Szigethy András: A vegacillin-akció pontos naplója
menti a függöny néhány tízezreden. És akkor még mindig van reményünk. — Igen. Maradtak esélyeink. Or jelék talán kikötőre lelnek valahol a galaxisok ismeretlen óceánjában, talán a mayanok gyorsabban fejlődnek, mint ahogy a Márk- féle forrás kimerül, talán a hibernálót is megtalálják a... A kazettákat Ábel, a telep életéről készült kazettákat... írisz hangja még ott rezeg a levegőben. Ábel önkéntelenül azt várja, hogy befejezze a mondatot, de az utolsó kimondott hang folytatás nélkül elül a vezérlőterem kupolájában. — Jölvelin. A nő megfordul. Szemei felfénylenek az egyre gyengülő világításban. — Tessék. — Szeretném, ha egy malomkövön visszarepülnél a gyerekekhez. Legyél velük. — Már ... már nincs annyi erőm ... a lábam ... — Jölvelin! A fény kialszik. A telep fölött hatalmas hajótest húz el, fényes hasával leüti néhány kupolának a tetejét. Halk roppanások zaja hallatszik. A surrogás elcsendesedik. A vezérlőterem kupoláján zöld fény szivárog be. A lépcsőn lépések koppannak. Ábel a vezérlőpult mögül látja, ahogy belép a jövevény. Megáll az ajtóban. Észreveszi Ábelt. — Ki vagy? — kérdezi az idegen. — Ábelnek hívnak. Ember vagyok. — Sokan vagytok még életben? — Nem tudom. Nem hiszem. — Az ott kicsoda — mutat a padozatra. — A feleségem volt. A gyermekeimnek az anyja. — Tudom, hogy nálatok, hogy történik a szaporodás. Értelmetlenség. — Nálatok? — Lemásoljuk a kívánatos sermáciumkódot, ami az új lénynek az alapja. Ennyi az egész. — Tehát, egyneműek vagytok? — Persze. Sok fölösleges kerülőtől, konfliktushelyzetektől és célszerűtlen gondolkodási problémáktól óvjuk így magunkat. Csak férfiak vannak nálunk. — Tehát, megsértettétek az anyag szimmetriatörvényét. Kár. Pedig nem vagy csúnya, sőt, kimondottan szép. — Szép? Mi az, hogy szép? — Nem tudod mi az, hogy szép? — Nem. Ezért van nálunk egy pár művész. Ők megmondják, hogy ez vagy az szép, vagy csúnya. Elmondják nekünk. Ennek néha hasznát vesszük és beépítjük a gondolkodásunkba. Ezért tartjuk őket. De neked már nem szabadna élned. Hogy fordulhatott ez elő? Már egy embernek sem szabadna élni a Földön. Akadályoznátok bennünket az értelmes tevékenységben. Nekünk hely kell — hallja Ábel a jövevény teljesen egy magasságban zörgő hangját —, ezért nem maradhattok meg a Földön. — Tévedsz — mondja nyugodtan Ábel —, a Föld az emberé, és azé is marad. Itt minden minket őriz, és ránk emlékszik. Itt csak mi vagyunk képesek élni és életet adni. Életet, ami több, mint a puszta értelem. A szép is beletartozik, amiről nektek fogalmatok sincs, mint ahogy soha nem tudjátok megérteni, mit jelent az a szó: szeretlek. — Nem hiszem, hogy mi képesek lennénk tévedni — mondja ugyan azon a hangon az idegen, és egy lépést tesz Ábel felé. Kezében megvillan a gömbszerű tárgy. Ábel érzi, hogy testét átjárja valami ismeretlen gyenge- , ség. Föl akar kelni a székről, de érzi, hogy lábai erőtle- | nül támaszkodnak a padozatra. Az idegen már odaér a vezérlőpult másik oldalához, kezében ismét megvillan a gömb. Ábel széles, robosztus mellkasa a pult lapjához dől. Szemével igyekszik megkeresni a jövevény hideg izzással sütő szemét, és ahogy előredőltében felfelé néz, észreveszi, hogy az ajtó nyílásában nesztelenül, könnyedén suhogó lépésekkel, mint a sötétséget feltépő fehér villám, Burrhus óriási termetű alakja jelenik meg. Azt még látja, hogy az őrzőkutya mázsás teste megemelkedik, és mint hűvös nyíl, hasítva a levegőt, lecsap az idegen hátára. Ábel még hallja, ahogy az irtózatos állkapocs egyetlen roppant csattanással összevágódik a jövevény nyakán. Ábel végső erejével kiemeli az utolsó képkazettát és bedobja a többi közé az ólomládába. Burrhus könnyedén felkapja szájába a súlyos ládát, és ugyanolyan hangtalanul, ahogy jött, kimegy az ajtón. VII. A hatalom új birtokosai újabb és újabb rohamokkal próbálkoznak, hogy az utolsó embert is kiirtsák a Földről. Egészen addig, amíg rá nem döbbennek, hogy tulajdonképpen kik is ők. Az invázió utáni 200. év. Guern töprengve ült le az erdőszéli kőre. Már másodszor sürgették meg, hogy dolgozza ki az energiafüggöny áttörésének a szisztémáját. Az első nagy meglepetésből még alig ocsúdtak fel, amikor a koronghajók ízzé- porrá törve hulltak alá az energiafüggöny égi kupolája mentén. A hajótestek izzó darabjai éjszakákon át bevilágították a déli féltekét. Guern akkor kapta a vezérkartól a megbízást. Azóta is állandóan ott érezte magán a kérdő tekinteteket, amióta másodszor adta ki a parancsot, hogy a mayanok földjét két kisebb raj szállja meg, és a megszállás ismét nem sikerült. Annyit már sejtett, hogy az előbbi két függönytől eltérően — annak a kettőnek sikeresen fejtette meg a felbontási modelljét — itt valami merőben mással van dolga. Csak ennek a másnak a lényege megfoghatatlan, érthetetlen távolságban lebegett. Guern a kövön ült. Nézte az erdő szegélyét, ahogy még utoljára megfürdik a hegykoszorúk felett alászálló nap vörös fényében. A réten túlról ide látszottak a telep romos, kupolatornyos épületei. A kúszónövények, liánok hálója már elérte a házak felső szintjét. Az indák tekergő szövevénye, bizonytalan, puha rongycsomókká mosták össze a telep épületeinek kontúrjait. A nap lassan közeledett a csorba élű sziklakaréj pereméhez, az ányékok élesen, megnyúlva kúsztak az erdő lábához. Guern az erdő szélén álló gömb héjára pillantott. A fény még utoljára fellángolt a repülő szerkezet csillogó felületén, aztán a nap elmerült a szemközti bérc mögött, csak a felhőkről visszaverődő derengés szórta be a rét füvét. Guern felkelt, sietős léptekkel indult a szürkületben gubbasztó gömbhéj felé. Átgázolt a patakon, még gyorsabbra fogta lépteit, a sötétség fátyla már kicsapott az erdőből. Futni kezdett. Megkönnyebbülve vette észre, hogy alig pár méterre van már csak a gömbtől. Megállt, és egy nagyobb fűcsomón letörölte a talpára ragadt sarat. Hirtelen fölkapta a fejét. Zajt hallott. Csak a szél — gondolta —, a szél zörgeti a bokrokat. De nem. Mintha egy ág roppant volna. Guern felegyenesedett és belehasított az eddig ismeretlen érzés, a félelem. Szemével csaknem egymagasságban foszforeszkáló, félhold alakú szempár bukkant ki a bozótosból. A levegőt ismeretlen, kurrogó, morgó hang járta át. Fehérség villant át a sötéten, Guern mellkasán érezte a roppant súlyt, 24
