Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Csoóri Sándor: ...jövőmet nélkületek?
Bár nem meghatározó mai festészetünkre, de a közönség körében nimbusza van a nagybányai festészetből sarjadó naturalizmusnak. Hatvanban két jellegzetes képviselőjük; Csabai Kálmán és Szalóky Sándor, a türelmes, fegyelmezett, egyszersmind rögtönözve brillírozó technikával kápráztatta el azokat, akik elfogulatlan szemmel nézik műveiket. Jóval közelebb állnak a mai közízléshez az olyan művészek, mint Batári László és Luzsicza Lajos; munkáikban a francia művészet expresz- szív dekorativitása a hazai tájképfestői hagyománnyal ötvöződik. A tájképfestők nagy csoportját alkotják azok, akik az ötvenes években végzett művészeti tanulmányaik során a dolgok tárgyias-pontos ábrázolásához szoktak. Ebből az alapállásból kiindulva fogadták el az avantgardizmus néhány kiegyensúlyozottabbnak tűnő újítását, a szerkezetből fakadó díszítményességet, vagy az új tárgyiasság látszólagos szenvtelenségét. Ez a pontos ábrázolásra törekvő csoport — derékhada a Vásárhelyhez kötődő művészekből áll — a tényszerűséget romantikus nosztalgiával, a látványszerűség mögé bújtatott szimbolizmussal oldja fel, s ily módon kapcsolódik ahhoz az évszázados tradícióhoz, mely szerint a művészet feladata a hétköznap szépségeinek felfedezése és stabilizálása. Éppen ebből az alaptendenciából következik, hogy e festői látás hajlamos archaizálódásra, s emiatt a jelenből azt észleli elsősorban, ami a tradicionális folytonosság élményét kínálja. Megállapításom nem jelent értékítéletet, csupán annak a ténynek indokolásához kíván hozzájárulni, hogy e csoportnak — Kurucz D. István, Fodor József, Erdős Péter, Fejér Csaba, Kun István, B. Mikii Ferenc, Németh József, Chiovini Ferenc, Szurcsik János, Szalay Ferenc, Csikós András, Berényi Ferenc — a témaköre tanyák, falusi udvarok, ősi foglalkozást űző emberek ábrázolására szorítkozik. Az az átalakulás, amely a hatvanas évek óta figyelhető meg a magyar művészetben, elsősorban a formaképzés új viszonylatára irányul. Ennek is vannak képviselői a biennálén. Tamás Ervin ipari tája a gyári létesítmények együtteséből kemény formákat képez: ezek az elemek visszavonhatatlanul bevésik magukat a lágy, képlékeny környezetbe. Ger- zson Pál továbbmegy az elvonatkoztatásban és Víz, levegő, fény című képében az elemek ősi jeleit kívánja újrafogalmazni, mintha receptet írna a beteg városiaknak. A leíró naturalizmus és a geometriai formák végleges egyszerűsége között vergődik a mai magyar festészet. Sok művész abban látja a kiutat, hogy a modern művészetben kialakult öncélúságot, a „festve” vizsgált festészetet terjeszti ki a tájkép műfajára is. Az ilyen módon alakított kép nem tájkép, hanem a témából kibontakoztatott műteremközpontú közlés a művész hogylétéről, és nemegyszer önmegsemmisítéssel felérő kísérleteiről. Nem hiszem, hogy ezt várnák a kiállítás rendezői, mecénásai és nézői az alkotóktól. Sokkal inkább azt, ami az eredeti kiírásból is kitűnik: az ember és a természet mai kapcsolatának, a táji környezet átalakításának ábrázolását. A rendezők oldaláról nézve a kiállítás új témákat igényel, új észlelésekre kell, hogy serkentsen. Ebben azonban sok változás nem történt. Részben a művészeti közélettel, részben a festők tétova- ságával magyarázható, hogy kevés újdonságot láttunk a kiállításon. A képek többsége a tájjal foglalkozott, a már hagyománnyá merevedett témákat ismételte. A tematikus egyoldalúság miatt nem került kifejezésre néhány, valóban korszerű mondanivaló. Pedig elsősorban ilyet kínálna a városi témájú tájképfestés, amely olyan ősökkel dicsekedhet, mint Manet, Renoir, Van Gogh, Cézanne vagy nálunk Fényes Adolf, Márffy, Kmetty, Derko- vits. Városi téma ugyan szerepel, de ezek inkább ürügyek a csak formai problémákra korlátozódó festészetre. A mai városi élet rengeteg gondot vet fel, hiszen az ember megváltoztatta környezetét, a fejlettebb országok népességének nagyobb része már mesterséges, s nem az eredeti természeti körülmények között él. A mai festészet egyik feladata lenne utánajárni a városlakók közérzetének, s új alapokon vizsgáim az ember és a természet kapcsolatát. Biztató, hogy a kiállítás egyik nagydíját — Barcsay Jenő, Bernáth Aurél, Tóth Imre mellett — az a Miháltz Pál kapta meg, aki évek óta a házak közé zárt és elsatnyulással fenyegetett természet — átvitt értelemben az ember! — problematikájával foglalkozik. Az ember és a táj új viszonyát leginkább a dinamikus iparosítás jellemzi. E vonatkozásban említettem már Tamás Ervin képét. Máger Ágnes három művé összefüggő festménysort alkot: az érintetlen természeti szépség képét a tájat szétromboló markolók hadrendje követi, majd a szennyezett víz partján fekvő madárhullával záródik. Hasonló problémafelvetést és művészi programot nem találtunk a kiállításon. A hatvani táj festészeti biennálé — anyaga ismétlődően a Nemzeti Galériába is fölkerül! — értelme, jelentősége azon múlik, hogy művészi igény, emberi problematika és közérdekű mondanivaló találkozzanak egymással. Ügy vélem, ha a harmadik kiállítás előkészítésére még több energiát fordítanak, valamint rendszeresebbé teszik a művészek és rendezők kapcsolatát, akkor a magyar festészet központjává válhat Hatvan város és galériája. Végvári Lajos ...jövőmet nélkületek? CSOÓRI SÁNDOR VERSEI KÁRTYÁZZUNK, PAJTÁS Kártyázzunk újévi dióba, kártyázzunk, ha már itt vagyok, késem egy falut megér, kedvem jött veszíteni. Pajtás, a szemed rókaszem, pajtás, az ujjad csirízes, pajtás, a késem fehérvári, pajtás, ha nem félsz, ossz lapot! TATÁRDÚLÁS Sár és víz tatárdúlása a tavaszban, sár és víz tatárdúlása szívemen — oda az édes ország: oda a szerelem, csillagok szekértábora földúlva, széjjel hányva. Virág-fejek s kövek a pusztaságon, szétszórt halottaim, tegnap még elevenek, lobog a szégyenem miattatok, pünkösdi homok-palást, életben én maradtam csak, én, a királyotok. Gyom-dögvész, fű-pestis terjed minden felé — Ki bocsátja meg jövőmet nélkületek? Ki bocsátja meg testem önzését nélkületek s hogy énekelek, iszapos szájjal is csak énekelek? 15
