Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Szokolay Zoltán: ...s koppannak lépteink
regényt. Erre persze muszáj volt megtoldani. Erzsébet előbb kis lovagokat költött maga köré, aztán a régi világból ittmaradt nemes fiakat, végül kis híján egy afrikai királyfit is. Incin csinos lila nadrágkosztüm lebegett, amikor Széplakon megint egy padra telepedtek. Erzsébeten az új szürke ballonkabát, piros, hosszú, stólaszerű sállal. Kifulladva nézték a szürke vizet, a susogó part menti fenyőket, aztán egyszer csak megtörtént a csoda. Először Erzsébet vette észre, s szinte abban a pillanatban már meg is bökte Incit, aki elbágyadva fürdette arcát a néhány másodpercre levillanó napsütésben. — Nézd, ott ni! A mellettük levő pádon ott volt eredetiben és igaziban, fekete hullámos hajjal, férfiasán kemény arcéllel, bronzbarna bőrrel a híres zongoraművész. Lustán ásított, kezét kissé megkésve emelte szájához. Mire a mozdulatot befejezte, már mint talpig vőlegény állt a két fülig szerelmes lány oldalán. Erzsébeten földig érő hófehér csipkeruha virágzott, lehetetlenül hosszú fátylát jobbról is, balról is hat-hat rózsaszín ruhás koszorúslány emelte. Halk orgonamuzsikát röpített a szél a sétány fölé, s föltűnt egy méltóság- teljes, igent váró pap is. Incin viszont kis lila kompié pompázott, háta mögött sápadtan az irigységtől ott tolongott a kórház valameny- nyi orvosa, főorvosa, sőt még az igazgató is. Egészen hátulról, csak egy rekedtes hang suttogott: Inci, Incikém, könyörgöm, gondold meg mégis . . .! A hátralevő öt napnak azután minden délutánját azon a bizonyos pádon töltötték. Teljesen szótlanul, befelé beszélve, énekelve. Viki, Viki... A hiábavaló várakozástól fáradtan este még körbejárták a közeli szállodákat, majd a villaszerű házakat is ... Vajon melyikben lakhat? Az utolsó szombaton már reggel átjöttek a déli partra, s ahogy közelítettek a bizonyos pad felé, az egyik utcából lárma, kiabálás ütötte meg a fülüket. Inci abban a pillanatban startolt jobb felé, Erzsébet utána. Egy aprócska földszintes ház előtt, hat-nyolc lány ácsingózott, pislogtak befelé az ablakon, röhögcséltek, mutogattak.. . Inci és Erzsébet összenézett, hogy a fene egye meg, pont erre a vityillóra nem gondoltunk. Tisztes távolban letáboroztak ők is. Erzsébet kicsit megörült, ahogy hirtelen végigpillantott magán. Szerencsére ugyanazt a ruhát vette föl, mint akkor..., ebben a ballonkabátban biztos, hogy megismeri... Istenem, még csak 22 éves vagyok . . . Kétszer lassan végigmentek az utcán, meg-megállva minden kapu előtt. Mint aki keres valakit. Aztán egy váratlan ajtócsapódásra szinte egyszerre vörösödtek el. A tinik sorfala előtt hat beatzenész vonult ki, majd nevetve, integetve, egy hatalmas kocsiba szálltak. Délután anélkül, hogy megbeszélték volna, összecsomagoltak. A morcos gondnoknak a szürke felhőket mutatták magyarázatként, aztán fogták a nehéz, szomorú bőröndöket és kicaplattak velük az állomásra. — Legalább egy kvarclámpát hoztam volna — mondta Inci, majd kesernyésen hozzátette —: Remélem, ennyi idő elég volt Bélának meggondolni. Erzsébet nem válaszolt, azon mélázott, hogy a jövő hónapban a 23. születésnapját megint a lányokkal fogja ünnepelni, ha egyáltalán megünnepli. A hosszú éjszakai utazás alatt a szomszédjukban lakó srác jutott az eszébe, meg az, hogy a fiúnak az a kedvenc mondása, hogy csak pénzes nőt fog elvenni, és rögtön utána azon kezdett töprengeni, hogy vajon menynyi idő alatt tudna egy házra valót összegyűjteni. Németi Zsuzsa ...s koppomnak lépteink SZOKOLAY ZOLTÁN VERSEI MÉLYPONT Mocsok férkőzött a rózsa föllibbentett szoknyája alá. Rózsa? Ne hazudjak. Szirmai százforintosok. Döglés költözik a szóba. Dobogása ritmusát, s véle az időt elfeledte a szív. Ver már gyakorta dúlt zenét. Rög ha lehetnék: tűrni csak berkenyét, vackort. Szél: széttépni érbordás rózsalevelet. Vörösbor: vérhabot verő. Fájás: miattam írnák a verset. Mocsok lakik, ti rózsák, korunk rózsái, szoknyátok alatt! Világ lugasából menekülnék, szállnék. Madárra: hatéves koromra vágyom. MA ÉJJEL gyertyák szagát ontja az ég s koppannak lépteink ma éjjel földbe ugranék ma föld lennék megint hídfőit vesztett híd az út s koppannak lépteink odalenn bomlás habja zúg ma föld lennék megint elejtem szavam cigarettám koppannak lépteink megcsókolnám két kéked aztán ma föld lennék megint lépdelsz mellettem húnyt reménnyel koppannak lépteink minden kétségbe belenézel ma föld lennék megint lennék léleknél bölcsebb sárrá koppannak lépteink kezem ha kezed nem találná ma föld lennék megint FORDULOK süppedő fekete földben térdig vállamon fekete-puha éggel fordulok kelet: ágyad felé s derengés kél a messzi láthatáron alakját minden lassan újra megleli mert most moccan veti az álmot a pillád és már zuhog a hajnal két szemedből ömlik világot virrasztó nagy pelyhekben mint hó a fény még egy napot adtál hát látva élnem nyújtózol párat halkan énekelsz jóreggelt kedves kékszemű köszönöm ébredésedet 9
