Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 2. szám - KÖNYVESPOLC
(ahogy nyelvészkörökben nevezik) a szükség hívta életre. Az elmúlt fél évszázadban ugyanis a szótörténeti és a szófejtő munkálatok eredményeként rendkívül gazdag, emellett mégis nehezen elérhető anyag gyűlt össze, amelynek egyetlen rendezési módja, hozzáférhetőségének biztosítéka a szótár-vállalkozás volt. Indítékáról, rendeltetéséről a Magyar Nyelv c. folyóirat még 1962-ben így ír: „A szótár célja az, hogy- összefoglaló képet adjon a magyar szókészlet fontos elemeinek származásáról és fejlődéséről, mégpedig olyan formában, amely a bel- és külföldi szakmai igények magas fokú kielégitésén túlmenően a nyelvészetileg nem szakképzett, de művelt olvasó számára is közérthető legyen. A .szótár készítőinek feladata elsősorban nem új források felkutatása és új etimológiák alkotása, hanem az eddigi szótörténeti-etimológiai eredmények egybeállítása, rendszerezése és kritikai értékelése”. Ez volt tehát a szerzők szándéka, amelyet — most már leírhatjuk — eredményesen megvalósítottak. A munkálatok közben számos új etimológia is született. A mű bevezetőjéből tájékozódhatunk a magyarság törté- neti-társadalmi-művelődési viszonyairól; a gyűjtögető-Jialász- vadász életmódtól egészen a mai, modern gazdasági-ipari fellendülésig, a tudományos-technikai forradalomig. Ennek alapján a szótár egyik legfontosabb elvi tanulsága a következő: „A magyar nyelv elemei közül a szavak vannak a legszorosabb, legközvetlenebb kapcsolatban a nyelvet beszélő nép történetével. A szavakban tükröződik ugyanis legjobban a nép anyagi és szellemi műveltségének, életkörülményeinek, gondolkodásmódjának jellege és változása”. Szókincs és történelem: a két fogalom elválaszthatatlan egymástól. A másik tanulság már a címben adott: szótörténet és szófejtés ugyancsak szorosan összefügg. A sajátos kettősség alapján a szerzőknek sikerült megtalálniok a szócikkek történeti és etimológiai részének a szükséges arányát, egyensúlyát, — példát mutatva ezzel a csak ezután készülő nyelv- történeti és nyelvjárási szógyűjtemények számára. A szerzők utalnak azokra a módszertani kérdésekre is, amelyek megkönnyítik a szótár használatát. így például értesülünk arról, hogy a kiadvány a magyar szókészletnek csak a köznévi elemeit tartalmazza. (A tulajdonnevek feldolgozása ugyanis külön szótár feladata lesz.) A munkaközösség elsősorban a Magyar Nyelv Értelmező Szótárának címszóanyagát vette figyelembe: a mai magyar köz- és irodalmi nyelv, valamint a régi nyelv és a nyelvjárások legfontosabb szavait. A felsorolt elvek alapul szolgáltak az egyes szócikkek szerkezeti felépítéséhez is. Az első rész a címszó alakváltozatait, jelentéseit történeti rendben adja; a második rész a szó eredetét komplex módon mutatja be, olykor alternatív lehetőségeket is felvázolva. A harmadik rész pedig az irodalom- jegyzéket tartalmazza — főként szakemberek számára, akik esetleg még tovább kívánnak foglalkozni a kérdéses szó eredetével. Az alkotók — mint már említettük —, különösen nagy figyelmet fordítottak a művelődéstörténeti vonatkozásokra, a nyelv és a történelem, a nyelv és a társadalom kapcsolataira, abból a szemléletből kiindulva, hogy a szókincs tükör: nemzeti önismeretünk és az egyetemes emberi kultúra sajátos forrása. Ennek bizonyítására csupán ízelítőül választunk ki egypár történeti-társadalmi vonatkozású fogalmat, és mutatjuk be azok etimológiáját — kimondottan a lényegre szorítkozva — a megfelelő szócikkek eredményei, összegzései alapján. Itt van például a magyar népnév. Ki gondolná, hogy ez a név elhomályosult összetétel? Pedig az. Előtagja a magy- szó, amely még az ugor korból való, az ugorságnak egyik frátriáját jelölhette. Az utótag er, éri magas hangrendű formája ugyancsak finnugor örökség, s azonos a ,férfi’ jelentésű szóval. Ez egyébként a férj utótagjaként is fellelhető, sőt bizonyára benne rejlik az ember szavunkban is. Az összetétel végleges kialakulásának az idejét az ősmagyar kor elejére tehetjük. A vegyes hangrendű formából — amely még a XVI. században is megtalálható — kétirányú hangtani fejlődéssel alakult a megyer és a magyar változat. Ismeretes, hogy törzsnévként a magas hangrendű alak. népnévként viszont a mély hangrendű forma állandósult. A nép ugyancsak összetett szó: né- előtagja bizonyára a nő főnév alakváltozata, a -p végződésben pedig a fi (,férfi’) előzményét találjuk meg. Az összefoglaló összetétel tagjai között mellérendelő kapcsolat lehetett, jelentéstani szempontból pedig a nőkből és a férfiakból álló közösségre utalt. Ehhez hasonló az ember szavunk is, de itt a nő és férfi összetétel a fajta egyedére vonatkozik. Tehát ez is elhomályosult összetétel, amelynek elemei ősi örökségként maradtak ránk. Előtagja az em-, nő, nőstény’ szó (vö. az eme, emse, nőstény, anyadisznó’ tájnyelvi alakkal), utótagja pedig a -bér, vagyis az eredetileg ,férfi’ jelentésben szereplő férj szónalí a változata. Ugyanezt a szerkezeti fejlődést figyelhetjük meg az osztják nyelvben is. A nemzet szavunk a nem főnévre vezethető vissza, mégpedig -z igeképzővel alkotott származékszó; eredeti jelentése: ,nemet, nemzetséget létrehoz’. Ehhez járult azután az -et névszóképző. A fejlődési sor tehát így alakult: nem: nemz: nemzet. A latinban hasonló szerkezeti és jelenitésalakulásnak lehetünk tanúi. (A nemzedék, nemzeti stb. származékok nyelvújítási alkotások.) Végül vessünk egy pillantást világ szavunk eredetére. Tulajdonképpen igéből képzett névszó, olyan, mint a csillag, vagy a gombolyag szavunk. Az alapszó feltehetőleg a finnugor korból való. Megfelelői néhány rdkom nyelvben (cseremisz, finn) is fellelhetők ,fehérség, fényesség, világosság’ jelentésben. Eredetileg ősi nomenverbumra (névigére) kell gondolnunk, hiszen az előbbi névszói forma mellett az igei jelleget mind a finn, mind a magyar megfelelők (villan, villog) mutatják. A jelentésváltozás érintkezési képzettársítás eredménye: .világosság’ .amit a világosságban látni, az embert körülvevő dolgok.’ Ezzel a jelentéskettőzéssel a szláv nyelvekben is találkozunk. íme. talán ez a néhány kiragadott példa is elegendő az ismertetett mű érdekességének és hasznosságának a bemutatására. 3. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára hiánypótló alkotás. Olyan szintézis, amely régi és új szótörténeti- szófejtési kutatások eredményeit összegzi. Elsősorban tudományos célokat szolgál, a nyelvészek munkáját hivatott megkönnyíteni, ugyanakkor azonban a nagyközönséghez is szól, ismeretterjesztő, tudománynépszerűsítő szándékkal. Stílusa — éppen ezért — közérthető, világos, olvasmányos. A szótár megjelenése nemcsak a szaktudomány nyeresége, hanem egyben a közművelődésé is. Indokolt lenne, hogy a háromkötetes, monumentális kiadványt a közeljövőben egykötetes, még könnyebben hozzáférhető és kezelhető, népszerű változat kövesse. FÜLÖP LAJOS 63 Kiss Attila: Ünnepi könyvhét
