Hevesi Szemle 5. (1977)

1977 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Molnár Pál: Az utolsó túlélő

munkát végzett. Munkahelye egy ké­miai kutatólaboratórium volt, ahol napi kétórás biztonsági szolgálatot látott el. Nem nagy feladat, soha nem merítette ki minden energiáját, ma ellenben sehogy sem talált hozzá erőt magában. Most látta csak tisz­tán, milyen régóta lappang belül va­lami, amivel eddig soha nem mert szembenézni, aminek a gondolatától is menekült, s most mégis itt van, rá­támadt, tovább nem lehet elbújni elő­le. Ha tetszik, ha nem, szembe kell nézni vele, s ennek csak egy módja van, amitől rettenetesen viszolygott: pszichiáterhez fordulni. Nem véletlenül viszolygott tőle, és nem egyedül. A pszichiáter rendelő­jébe lépni manapság nem veszélyte­len. Itt is, ott is hallani, hogy zsú­foltak az elmegyógyintézetek. Polin úgy érezte, vajmi kevés esé­lye van a visszatérésre, hiszen a mű­szaki fejlettség, a hozzáférhető tech­nikai eszközök iszonyatos hatalmat adtak mindenki kezébe. Egyetlen csorba elméjű kárt tehet az egész emberiségben, ha rohamot kap. ★ — Nézze, kedves barátom —vere­gette meg Polin vállát dr. Logarn —, őszintén szólva nem lep meg a láto­gatása. Biztosra vettem, hogy ha en­gem nem is, de valamely közeli utó­domat föl fogja keresni. Polin tétován állt az ajtóban. Szo­rongás lett úrrá rajta, mióta hallot­ta, hogy a fotocellás vezérlőmű ösz- szerántotta mögötte az ajtó két fém­lapját. Nem tudhatja, szétnyílnak-e előtte valaha is? Főleg most, hogy a doktor is így kezdte. Nyilvánvaló, hogy ő gyanús nekik. Van, aki már húszéves korában itt köt ki, hogyan bírná akkor ő háromszázévesen? Dr. Logarn az asztala mögé ült. Rendelőjén nem látszott különö­sebb sajátosság. Az égvilágon senki nem mondta volna rá, hogy ez egy lélekgyógyító szakember műhelye. Jobb oldalt a mennyezetig emelkedő könyvespolc, vele szemben kristály- tiszta üvegfal. A doktor hátamögött egzotikus növények élénkzöld, hajbó­koló levelei, lent vastag, vörösbolyhú szőnyeg. Inkább otthonos volt az egész, semmint rendelőszerű. Ám Polin jól tudta, hogy az efféle békés környezet mögül gondosan el­rejtett kamerák pásztázzák mimiká­jának legparányibb rezdülését, csal­hatatlan hanganalizátor veszi mag­nóra minden szavát, sőt, talán még a lélegzetvételét is. — Kerüljön beljebb, Polin, és fog­laljon helyet — invitálta kedvesen dr. Logarn. Na persze, ennek a kedvességnek senki nem dől már be, hiszen a gye­rekek is jól tudják, hogy ez csupán a bizalom megnyerésének elcsépelt rutinfogása. Nemhogy megnyugtat­ná, inkább idegesíti az embert. A férfi a doktor asztalával szem­közt álló fotelba telepedett. — Figyeljen rám, barátom — foly­tatta a megkezdett hangon dr. Lo­garn. — Mi természetesen őrizzük még az ön vizsgálatának zárójelen­tését. Jól tudjuk, hogy egy vasideg­zetű atlétával van dolgunk, aki Re- generatin nélkül is matuzsálem lehe­tett volna. De ugyanakkon tisztában vagyunk az ön kísérletének kockáza­tával is. A doktor itt megállt, s egy ideig farkasszemet néztek Polinnal. — Be kell vallanom, csoda, hogy idáig panaszmentesen bírta. Polin nem hatódott meg. Régen be­leszokott már, hogy vele kapcsolat­ban minden csak csoda, hihetetlen, szenzációs, satöbbi. Teljesen rezisz- tens volt az efféle jelzők iránt. — Kérem, doktor, ha lehet, térjünk a tárgyra. Én tulajdonképpen . .. — Igen, tudom — vágott közbe dr. Logarn. — ön fáradt, és kedvetlen. A neuraszténia tüneteit már ahogy belépett az ajtón, felismertem magán, kedves Polin. De látatlanban is tud­tam volna, honnan fúj a szél. Polin igyekezett továbbra is erős­nek látszani. — Térdre borulok az ön diagnosz­tikai jártassága előtt, doktor. Ezzel azonban jómagam még egy tapodtat se jutok előbbre. Ha máris ilyen ala­posan ismeri a bajomat, árulja el, mit várhatok? Lehet-e segíteni rajtam? Dr. Logarn határozott hangra vál­tott. — Hát jó. Ugorjunk fejest a kö­zepébe, Polin. Az ön betegsége gyó­gyítható, azonban alapvetően magá­tól függ a kezelés sikere. Dr. Logarn elhallgatott. A csönd­ben hallani lehetett a légkondicionáló sóhajszerű neszezését. — Hogy ilyen ünnepélyes lett, kez­dem sejteni, mire gondol — szólalt meg Polin, a kíváncsiság legcseké­lyebb jele nélkül. — Ha sejti, ha nem, kimondom: hagyja abba a Regeneratin szedését. Polin gúnyos képet vágott. — Ez hát a maga híres tudomá­nya? — Nincs más választása, Polin. Az emberi élet csak a halállal teljes ... — Ne folytassa! — kiáltott Polin, s felugrott. — Magából az irigység beszél. Engedjen ki, kérem! — Tudja, hogy nyílik az ajtó ön előtt, mégis tőlem kéredzkedik — kiabálta a doktor fölháborodva. — Nem is akar elmenni. .. fél elmenni! A pszichiáter széles tenyere olyan erővel csapódott az asztal üveglap­jára, hogy a rajta álló víziofon föl­billent. — Én segítségért jöttem önhöz — vágta vissza hevesen Polin. — Bíz­tam benne, hogy érti a dolgát. De látszik magán, hogy sárgul az irigy­ségtől, mert... — Éri is hozzájuthatnék a gyógy­szerhez, te ostoba! — üvöltötte dr. Logarn, s fölugrott a székről. Ismét csend zuhant közéjük. Csak szuszogtak, s jobbnak látták, ha egye­lőre nem szólnak egymáshoz. Polin már hallani vélte a berohanó ápolók lépteit, s ökölbe szorította a kezét. De az ajtó nem nyílt, semmi sem moc­cant a szobában. Végül is dr. Logarn visszaült, s folytatta. — A maga számára, Polin, csak­úgy, mint a korábbi huszonkilenc társa számára, az idő elvesztette az értékét. Önöknek semmi nem volt sietős, semmi nem volt halaszthatat­lan. Ennek következtében, Polin, a cselekedeteik is jelentéktelenné vál­tak. Legalább is önmaguk számára. Bármit hibáztak, jóvá tehették, bár­mit kihagytak, pótolhatták. Ez a tu­dat azonban csak első hallásra vonzó, Polin barátom. Hiszen éppen ez a tu­dat az, ami egy irdatlanul nagy haj­tóerőt szinte egycsapásra kikapcsolt magukban. Észre kellett vennie, Po­lin, hogy az ön élete száznyolcvan fokban tért el minden korábbi élet­től, lettlégyen az akár állati vagy nö­vényi élet is. A többiek, Polin, fölis­merték ezt, ki előbb, ki később. Ma­gának is be kell végre látnia, bará­tom, hogy nem menekülhet tovább önmaga elől. Dr. Logarn zsebkendőt vett elő, s megtörülte a homlokát. — Ne adjon most választ, Polin. Azt akarom, hogy teljesen megérjen önben a gondolat. — Alighanem már megérett, dok­tor. ön a lélektanhoz épp annyira laikus, akárcsak én. Polin kifelé indult. A doktor mo­solyogva kiáltott utána. — Nem vitatkozom, legyen igaza. De remélem, hogy hamarosan oko­sodni fogunk mind a ketten! Az ajtó két szárnya tompán ösz- szecsapódott. A doktor talpraállítot­ta a víziofont, lenyomta a kapcsolót, s fáradt hangon megkérdezte az asz- szisztensnőt. — Van még valaki? ★ Lassan telt a délután. Polin a tévé­fal előtti fotelben elnyúlva, élvezettel 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom