Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Molnár Pál: Az utolsó túlélő
munkát végzett. Munkahelye egy kémiai kutatólaboratórium volt, ahol napi kétórás biztonsági szolgálatot látott el. Nem nagy feladat, soha nem merítette ki minden energiáját, ma ellenben sehogy sem talált hozzá erőt magában. Most látta csak tisztán, milyen régóta lappang belül valami, amivel eddig soha nem mert szembenézni, aminek a gondolatától is menekült, s most mégis itt van, rátámadt, tovább nem lehet elbújni előle. Ha tetszik, ha nem, szembe kell nézni vele, s ennek csak egy módja van, amitől rettenetesen viszolygott: pszichiáterhez fordulni. Nem véletlenül viszolygott tőle, és nem egyedül. A pszichiáter rendelőjébe lépni manapság nem veszélytelen. Itt is, ott is hallani, hogy zsúfoltak az elmegyógyintézetek. Polin úgy érezte, vajmi kevés esélye van a visszatérésre, hiszen a műszaki fejlettség, a hozzáférhető technikai eszközök iszonyatos hatalmat adtak mindenki kezébe. Egyetlen csorba elméjű kárt tehet az egész emberiségben, ha rohamot kap. ★ — Nézze, kedves barátom —veregette meg Polin vállát dr. Logarn —, őszintén szólva nem lep meg a látogatása. Biztosra vettem, hogy ha engem nem is, de valamely közeli utódomat föl fogja keresni. Polin tétován állt az ajtóban. Szorongás lett úrrá rajta, mióta hallotta, hogy a fotocellás vezérlőmű ösz- szerántotta mögötte az ajtó két fémlapját. Nem tudhatja, szétnyílnak-e előtte valaha is? Főleg most, hogy a doktor is így kezdte. Nyilvánvaló, hogy ő gyanús nekik. Van, aki már húszéves korában itt köt ki, hogyan bírná akkor ő háromszázévesen? Dr. Logarn az asztala mögé ült. Rendelőjén nem látszott különösebb sajátosság. Az égvilágon senki nem mondta volna rá, hogy ez egy lélekgyógyító szakember műhelye. Jobb oldalt a mennyezetig emelkedő könyvespolc, vele szemben kristály- tiszta üvegfal. A doktor hátamögött egzotikus növények élénkzöld, hajbókoló levelei, lent vastag, vörösbolyhú szőnyeg. Inkább otthonos volt az egész, semmint rendelőszerű. Ám Polin jól tudta, hogy az efféle békés környezet mögül gondosan elrejtett kamerák pásztázzák mimikájának legparányibb rezdülését, csalhatatlan hanganalizátor veszi magnóra minden szavát, sőt, talán még a lélegzetvételét is. — Kerüljön beljebb, Polin, és foglaljon helyet — invitálta kedvesen dr. Logarn. Na persze, ennek a kedvességnek senki nem dől már be, hiszen a gyerekek is jól tudják, hogy ez csupán a bizalom megnyerésének elcsépelt rutinfogása. Nemhogy megnyugtatná, inkább idegesíti az embert. A férfi a doktor asztalával szemközt álló fotelba telepedett. — Figyeljen rám, barátom — folytatta a megkezdett hangon dr. Logarn. — Mi természetesen őrizzük még az ön vizsgálatának zárójelentését. Jól tudjuk, hogy egy vasidegzetű atlétával van dolgunk, aki Re- generatin nélkül is matuzsálem lehetett volna. De ugyanakkon tisztában vagyunk az ön kísérletének kockázatával is. A doktor itt megállt, s egy ideig farkasszemet néztek Polinnal. — Be kell vallanom, csoda, hogy idáig panaszmentesen bírta. Polin nem hatódott meg. Régen beleszokott már, hogy vele kapcsolatban minden csak csoda, hihetetlen, szenzációs, satöbbi. Teljesen rezisz- tens volt az efféle jelzők iránt. — Kérem, doktor, ha lehet, térjünk a tárgyra. Én tulajdonképpen . .. — Igen, tudom — vágott közbe dr. Logarn. — ön fáradt, és kedvetlen. A neuraszténia tüneteit már ahogy belépett az ajtón, felismertem magán, kedves Polin. De látatlanban is tudtam volna, honnan fúj a szél. Polin igyekezett továbbra is erősnek látszani. — Térdre borulok az ön diagnosztikai jártassága előtt, doktor. Ezzel azonban jómagam még egy tapodtat se jutok előbbre. Ha máris ilyen alaposan ismeri a bajomat, árulja el, mit várhatok? Lehet-e segíteni rajtam? Dr. Logarn határozott hangra váltott. — Hát jó. Ugorjunk fejest a közepébe, Polin. Az ön betegsége gyógyítható, azonban alapvetően magától függ a kezelés sikere. Dr. Logarn elhallgatott. A csöndben hallani lehetett a légkondicionáló sóhajszerű neszezését. — Hogy ilyen ünnepélyes lett, kezdem sejteni, mire gondol — szólalt meg Polin, a kíváncsiság legcsekélyebb jele nélkül. — Ha sejti, ha nem, kimondom: hagyja abba a Regeneratin szedését. Polin gúnyos képet vágott. — Ez hát a maga híres tudománya? — Nincs más választása, Polin. Az emberi élet csak a halállal teljes ... — Ne folytassa! — kiáltott Polin, s felugrott. — Magából az irigység beszél. Engedjen ki, kérem! — Tudja, hogy nyílik az ajtó ön előtt, mégis tőlem kéredzkedik — kiabálta a doktor fölháborodva. — Nem is akar elmenni. .. fél elmenni! A pszichiáter széles tenyere olyan erővel csapódott az asztal üveglapjára, hogy a rajta álló víziofon fölbillent. — Én segítségért jöttem önhöz — vágta vissza hevesen Polin. — Bíztam benne, hogy érti a dolgát. De látszik magán, hogy sárgul az irigységtől, mert... — Éri is hozzájuthatnék a gyógyszerhez, te ostoba! — üvöltötte dr. Logarn, s fölugrott a székről. Ismét csend zuhant közéjük. Csak szuszogtak, s jobbnak látták, ha egyelőre nem szólnak egymáshoz. Polin már hallani vélte a berohanó ápolók lépteit, s ökölbe szorította a kezét. De az ajtó nem nyílt, semmi sem moccant a szobában. Végül is dr. Logarn visszaült, s folytatta. — A maga számára, Polin, csakúgy, mint a korábbi huszonkilenc társa számára, az idő elvesztette az értékét. Önöknek semmi nem volt sietős, semmi nem volt halaszthatatlan. Ennek következtében, Polin, a cselekedeteik is jelentéktelenné váltak. Legalább is önmaguk számára. Bármit hibáztak, jóvá tehették, bármit kihagytak, pótolhatták. Ez a tudat azonban csak első hallásra vonzó, Polin barátom. Hiszen éppen ez a tudat az, ami egy irdatlanul nagy hajtóerőt szinte egycsapásra kikapcsolt magukban. Észre kellett vennie, Polin, hogy az ön élete száznyolcvan fokban tért el minden korábbi élettől, lettlégyen az akár állati vagy növényi élet is. A többiek, Polin, fölismerték ezt, ki előbb, ki később. Magának is be kell végre látnia, barátom, hogy nem menekülhet tovább önmaga elől. Dr. Logarn zsebkendőt vett elő, s megtörülte a homlokát. — Ne adjon most választ, Polin. Azt akarom, hogy teljesen megérjen önben a gondolat. — Alighanem már megérett, doktor. ön a lélektanhoz épp annyira laikus, akárcsak én. Polin kifelé indult. A doktor mosolyogva kiáltott utána. — Nem vitatkozom, legyen igaza. De remélem, hogy hamarosan okosodni fogunk mind a ketten! Az ajtó két szárnya tompán ösz- szecsapódott. A doktor talpraállította a víziofont, lenyomta a kapcsolót, s fáradt hangon megkérdezte az asz- szisztensnőt. — Van még valaki? ★ Lassan telt a délután. Polin a tévéfal előtti fotelben elnyúlva, élvezettel 11
