Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Lőkös István: Vitkovics Mihály
a természet nem engedelmeskedett. . . A kajszibarackfák halvány-rózsaszínűén virágba borultak, az őszi barackfák, meg a mandulafák fehéren lengették, ellenforradalmi köntösében”. És a parasztság? „Ez a parasztság, amely látta a tatárt, másfél évszázadig élt a török hódoltság alatt, épp ily józanul, most sem mozdult. Várta, hogy mi lesz?” A KETTÉSZELT VILÁG Gárdonyi ezúttal is ügyel a szerkezet zártságára, Bródy története szélesen hömpölyög és az elmúlás éveit ábrázolja. Gárdonyi visszatér Az én falum alakjaihoz és világába. Bródy a gazdag kis ország életkeretei között mutatja be a fennálló társadalmi rendszerrel szembeszegülő hősét. Gárdonyi halála után a középosztály írója maradt, követők nélkül. Könyvei új és új kiadásokban jelentek meg, Bródy a feledés homályába merült, de utána másként írtak az írók. Gárdonyi megriadt a forradalomtól. A forradalomban csak egyéni értékek elpusztítását látta. Védelmet kért a Népbiztosok Tanácsától. Bródy egyfelvonásosát, az Orgonavirágot 1919. május 1-én három pesti színházban játszották. Ez a jelenet — az aranyműves lány és ifjúmunkás találkozása — vezette be az előadásokat. Kettészelt világ ez. Bródy a nagyváros, Pest embere és írója, Gárdonyi a falué. Bródy regényeiben, elbeszéléseiben mosónők, munkások, nincstelenek mozognak, Gárdonyi regény- és novellahősei parasztok. Bródy minden műfajban alkotott valami eredetit, a drámában, novellában, tárcában, színikritikában, regényben, riportban egyaránt. Ö a zsurnaliszta magyar próza megteremtője, ennek a nyugtalan, borzas nyelvnek, amelyet később Bálint György, Szerb Antal, Révai József emelt az esz- szé magasába. Mikszáth magyar Zolának, olykor magyar Csehovnak nevezte, aki szereti az elmosódó színeket és a turgenyevi homályt. Gárdonyi az asszimilánsok és a tanítók gondosságával formálta mondatait, amelyek latinitástól mentesen őrzik a falusi ember szűkszavúságát, de gondolatainak gazdagságát. Bródy azt remélte, hogy régi vágya, a „lelki szocializmus” most megvalósul, Gárdonyi csak a durva vászonból készült vörös lobogókat látta a házak ormán. Bródy a bukás után elhagyta az országot, de a páduai levélben sem azt vetette a régi barát szemére, hogy elhagyta a népet, hanem azt, hogy az új rend, Herczeg Ferenc, Pékár Gyula mellé állt és nevét adta az ellenforradalmi rendszer konszolidációjához. Felrémlik előtte haláluk is: „a te kézcsontjaid a szent keresztet szorongatják, az enyémben két rossz faág: a villa, amelyre támaszkodnom kell, hogy felemelkedjek, ha a Messiás jön.” Bródy a keresztény kurzus ellen ágált, Gárdonyi 1919 októberétől a Magyar Írók Szövetségének az elnöke. A Bibi és a Rembrandt nem remekművek, de fényt vetnek a korra, írói magatartásokra, világnézetekre, az eltűnt ifjúságra, fényt vetnek a két barát nézeteire, a forradalom lázában égő újságíró és az egri kertjében meditáló tanító gondolatvilágára. Az 1920-ban készült Gárdonyi-kép az őszi napfényben pipázó öregembert ábrázol. A kopottas ruha, az ősz haj, a beesett arc, a magány és lemondás képe is. Bródy alkonytájon útra kel, meg-megáll az óbudai földszintes házak előtt, beszélget az ablakban könyöklő özvegyekkel és fiatal lányokkal. Gárdonyi élete utolsó tíz évében visszatartja kéziratait. Fiainak és az örökkévalóságnak ír. Bródy Rembrandt utolsó éveit és halálát, az öregség lelkiállapotát burjá- noztatta széles sodrású novellává, amelyben az első szerelem emléke, két hűséges asszony szerelme, a művész öntörvényű élete s egy sznob társadalom álszent alakjai jelennek meg. Mindez kissé előremutat a magyar avantgárdra, Kassákra, Remenyikre és a harmincas évek lélektani regényeire. Szőcs Péter-Gárdonyi is a társadalmi vakság ellen lázad, az egyén felszabadításáért, a falu emberének művelődéséért száll síkra. A teljes életet, az istenhitet, az olvasást, a világ megismerésének lehetőségét akarja megteremteni számunkra, de szenvedélyességében nem veszi észre, hogy a Lámpás tanítójának útja nem járható. Így mindez játék, naivitás és álomkép. Ebergényi Tibor Megyénk irodalmi kistükre Vili. Vitkovics Mihály Eger szellemi életének korábban jelzett XVIII. századi intenzitása a század legvégén megszakad. Ennek oka a Martinovics-mozgalom bukása utáni állapotokban keresendő, de tán abban is, hogy azok a tudományos törekvések, amelyek Eszterházy püspöksége idején jelentkeztek (könyvtáralapítás és -fejlesztés, a csillagda létrehozása, a magyar nyelv oktatásának bevezetése stb.), ennek halála után lelassultak, vagy éppen megszakadtak. Vonatkozik ez az irodalmi életre is, amely egyik fő vonulata volt a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján Eger szellemiségének. 1790. és 1800. között olyan személyiségek szakadtak el a várostól — különböző okok miatt (elhalálozás, bebörtönzés, elköltözés) —, mint Dayka Gábor, Verseghy Ferenc, Pápay Sámuel, s a konzervatív nézeteiről ismert, de a magyar nyelvi törekvések mellett kiálló Szaicz Leó. A jogi lyceum magyar katedráján ugyan még Pápay Sámuel által összeállított grammatikai, retorikai, poétikai és- stilisztikai anyagot adják elő a XIX. század elején is, de már korántsem olyan eredménnyel, mint azt az innét 1800-ban eltávozott Pápay tette több éven át. Az új században vesz búcsút a várostól Vitkovics Mihály, aki a szellemi indíttatás és az írói élménygyűjtés tekintetében ugyan még teljességgel Egerhez kötődik (sőt első zsengéit, s maradandóbb pályakezdő verseit is itt írja), de irodalomtörténeti fontosságú életművét már pesti közegben alkotja meg ... 1. A Kazinczy köréhez tartozó, szerb és magyar íróként egyaránt számon tartott Vitkovics 1778. augusztus 50
