Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 1. szám - JELENÜNK - G. Molnár Ferenc: Úgy mondom, ahogy van I.

o°o

Mezei István háza ott áll, mit áll: pompázik a Bajcsy-Zs. utca végén. A kacskaringós, domboldalba vágott út hepehupája próbára teszi a jármű kerekét, itt még a lovaskocsik is csak nagyon lépésben haladnak. Rég elkoptatott, gömbölyűre sikált kövek púposodnak elő az egykori köves útból. De a ház olyan, hogy bárki ellakhatna benne.

— Három szoba van — jegyzi meg Mezei István szerényen, de a tekintetéből látszik a büszkeség. Alig tudja palástolni mellét feszítgető örömét, amikor a ház ke-ül szóba.

Aztán folytatja a történetet.

— OTP-kölcsönt vettem rá, a munkások is segítettek, akkor az Izzóban voltam sofőr, meg nagyapámtól is kaptam nyolcvanezret. A fene se tudta, hogy annyi pénze van az öregnek. Még a saját felesége elől is eldugta. Neked gyűjtöttem, bogaram, mondta, amikor ideadta. Mert engem ő nevelt, apó, de annyira szeretett, hogy el sem tudom mondani. Amikor aztán apám építkezni kezdett, ő akkor a bányánál dolgozott, le is húzott ott tizenöt évet, onnan ment nyugdíjba, akkor eljött értem az apám. Azt mondta, szüksége van rám, mert kell a segítség a házépítésnél. Akkor már jól kerestem, persze, hogy kellettem már akkor az apámnak. De én mindjárt visszaszöktem apóhoz, ha tehettem. Ott háltam nála. Ha ő tette le elém az asztalra a kaját, min'járt megjött az étvágyam. Máskor meg csak nyeltem a száraz falatot, akárha a torkomon akart volna megmaradni.

Méq egyszer szóba került a mesébe illően csupa szív nagyapa, ahogy a sokat tapasztalt unoka emlegeti: apó, amikor a nősülés emlékét idézte fel.

— A feleségemmel Karancsban ismerkedtem meg. Én akkor a sa'gó- tarjáni csapatban rúgtam a focit. Edzőmérkőzésen voltunk Karancsban. Megláttam ott egy kislányt, később tudtam meg, hogy akkor volt tizennégy éves. Azt is láttam rajta, hogy nem húzódik tőlem. Jól el tudtunk beszélgetni, dumálni egymással. Ö is a maga kínját-baját, én is mindent elmondhattam neki. Egyszer, egy fizetéskor Salgótarjánban találkoztunk megint. Te, én megszöktetnélek téged, mit szó'sz hozzá? Kérdeztem meg tőle, amikor már elpanaszolta, hogy neki mennyire nem jó otthon, mert részeges az apja, és én is elmondtam, mennyire magam vagyok, mert nincs haverom. Hiába volt jó a pályán, ha nem kellett rúgni a labdát, már senki sem törődött velem a csapat tagjai közül. Árva voltam, mint az ujjam. Azt mondja nekem erre az a kislány, hogy jó, szöktessem meg. így szokás ez a cigányoknál. El is vittem Pásztora, a nagynénémhez. Hogy lássa, mi'yen. Elmondtam, mit csináltunk. Azt mondja erre a nagy- néném, neki szava sincs, vigyem el

az asszonyt apóhoz, ha apó is azt mondja, jól van, akkor minden rendben. Apó úgy megszerette később az asszonyt, hogy már irigykedtem is rá, mert addig én voltam a kedvenc. Apó örült a fiatal asszonynak, mert biztosan arra gondolt, lesz, aki főzzön rá, aki mosson, rendben tartsa a házat, mert a felesége már öreg volt, meg más is volt, másfajta teremtés. Ott is éltünk addig, amíg az új házat fel nem építettük.

Szinte természetes, hogy az új menyecskével csak később kötöttek házasságot annak rendje és módja szerint.

— Nagyon jó! vagyunk egymással — vallja be a férj, ami nem gyakori eset sem a férfiak, sem a cigányok körében.

— Hol fordult meg a maga élete?

— Az iskolában. Volt egy tanárom, 1961-ben Szabados Lajos, aki maga köré vett bennünket. Jól hegedült, és hogy figyeljünk a tanításra, mindig behozta a hegedűjét az osztályba. Mi kellett több a cigánynak? Ő mondta egyszer: Ide figyeljetek, nem igaz az, hogy ti másabbak vagytok, mint a magyar gyerekek. Ti is meg tudjátok tanulni azt, amit a többi gyerek. Nektek is lehetne olyan életetek, mint másoknak. Csak akarnotok kell. Nézzétek meg, milyen az a másik élet. Hasonlítsátok össze a sajátotokkal. Meg így tovább. Én meg azt gondoltam, igaza van ennek a Lajosnak, mert később már így mondtuk: Lajos, mintha magunk közül való lett volna ő is. ő szerette a cigányt, de nem úgy, hogy mindent elnézett neki, hanem úgy, hogy szigorú volt. Mert tanulja meg, hali'ja meg mindenki, nem az tesz jót a cigánynak, aki megfogja a piszkos, koszos, mocskos kezét, hanem azt követeli meg, hogy mosson kezet, és csak a mosott kezet hajlandó megszorítani. Érti?

A foci lett a veszte is. Porcleválás a térdében, aztán műtét, majd újra a foci egy évig, hogy vigye valamire, kedvezményt kapjon, kölcsönt meg fuvart.

Aztán újra egy rossz lépés, újra kimarjult a térde, az orvos meg elkezdett káromkodni, amikor bevallotta, hogy a rossz térdével még egy álló esztendeig rúgta a focit.

Közben levizsgázott gépkocsivezetésből. Félig a kórházban, félig a kinti világban. Segítették, ha mái olyan szerencsétlenül járt a pályán, megengedték, hogy az elméleti kérdésekre a betegágyán válaszoljon.

így került az Izzóba. Egy olyan öreg kocsira, amit végül ki ke'lett selejtezni, de hogy utána nem tudtak autót adni alája, hanem a raktárba akarták bedugni néhány hónapra, benne is felment a pumpa.

— Jártam már én sokfelé. Felsőbb hivatalokban is. Tudom, mennyire törődnek ott fent a cigányokkal. Azt is tudom, hogy ezeket, a mieinket

csak a munka, a rendsze es munka tudja jobb életre bírni. Ezért jártam én ki ezt a kosárfonó szövetkezetét is, a pesti Kapitol barkácsszövetkezet részlegét. Itt, Patán több mint tízen jelentkeztek munkára. Nem kell ezeket tanítani a kosárfonásra, azt tudja mind. Megtanulták az ap uktól, nagyapjuktól. Olyan kosarat fonnak magának, amilyet csak akkor. Csak mondja meg, milyen legyen. Ök megcsinálják, de meg ám, amikor van kedvük. Mert egyszer csak ráiuk jön, bennük van a cigányvér, aztán ha mehetnékjük támad, akkor se isten, se ember, megindulnak, mint a kerge birkák. Ismerni kell ezeket. Ezért mondtam a pestieknek, ad ónak legalább egy év türelmi időt. Egy évet, hogy megszokják a rendszeres munkát. De nem adtak. így aztán ebben a községben maradtam én, meg egy segédmunkás, ez a Csemer János, aki itt van mellettem, ő az, aki mindent megcsinál. Aztán maradt még egy kosárfonó, és van még Orosziban néhány nyugdíjas, pontosan öten vannak, de ők csak januárban kezdhetnek megint munkához, mert betelt a fizetésük, mivelhogy nyugdíjasok, egy évben nem kereshetnek a nyugdíj fölött annyit, amennyit akarnak, hanem csak amennyit megenged nekik a rendelet.

így az a szigorú rendelet még a fonott kosarak számára is éberen ügyel. Ha a megszabott mennyiségű strigula kivan, akkor egyből le a vesszőt, nincs több kosár. Majd csak az új esztendőben lehet ismét.

Mert ilyen precízek tudunk mi lenni.

— Miből élnek, amikor nem dolgoznak?

— Miből? Tavasztól őszig ott a gomba. Az mindig ad lehetőséget a pénzszerzésre, ősszel pedig a szőlő, ősszel böngésznek a szőlőben. Megmondom úgy, ahogy van: lopnak. Most is több mint tíz idézés van a faluban. Ezeket elkapták, amikor loptak. Mert úgy van azzal a cigány, hogy ha van egy kis pénze, akkor az istennek sem csinál semmit addig, amíg a forintból tart. Ha elkopott a pénzmag, megint megy lopni. A vérükben van ez, no, ez az igazság. Azért mondom, szigor kell ide, és meg kell őket tanítani dolgozni. Ezért kellene ez a kosárfonó szövetkezet. Aztán, ha a gyerekek kijáriák az isko'át, ők már másként gondolkoznak majd, másként is élnek, higy- gye el nekem.

Ügy beszél, mint egy hivatásos agitátor.

Mi tagadás, valóban az.

— Vállalná, ha megválasztanák vajdának?

A kérdés mintha váratlanul érte volna. Egy pillanatra összerándult, mint a sün, ha valaki hozzáér a tüskéihez, aztán félig-meddig e'moso- lyogta magát.

— Miért választanának meg vajdának? — kérdezett vissza, mint aki