Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Pásztor Emil: Kazinczy Lajos az utókor emlékezetében II.

Kazinczy Lajos bizonyára ismerte édesapjának két önéletrajzi emlékiratát: Pályám emlékezete és Fogságom naplója című munkáit. Irodalmunkban Kazinczy Ferenc volt az önéletrajzi emlékiratnak mint műfajnak talán a legkiválóbb képviselője.

Kazinczy Lajosnak az aradi vár börtönében írt műve többek között abban különbözik a szabadságharc korának más emlékirataitól, hogy egy lényegében teljes önéletrajz keretében adja elő saját szabadságharcos emlékeit. Mű- fajiságában tehát édesapjának két „autobiográfiá”-jához áll közel, bár több vonásában különbözik is tőlük.

Igen szembetűnő különbség például az, hogy míg Kazinczy Ferenc két emlékirata az író életének időben jóformán csak a feléig jut el, addig Kazinczy Lajos műve az egész életét átfogja: születésétől a haláláig terjed. Emlékiratának befejezése és az életét kioltó sortűz eldörrenése között mindössze hét óra telik el.

Utoljára még arról is beszámol, hogy Haynau maga közli vele a halálos ítéletét, sőt arról is, hogy közben a szobáját siralomházzá alakították át.

Idézem emlékiratának végső sorait, amelyekkel külön búcsúszavak nélkül és az utókor emlegetése nélkül búcsúzik az élettől ez a nagyon szeretetreméltó fiatal ember, de mégis azzal a hittel, hogy életével és emlékiratával valamit beteljesített, és vértanúhalálával nem fog nyomtalanul eltűnni a mi világunkból:

„Amikor a szobámba bejöttem, láttam, hogy tőlem mindent kihordtak, csak ezt az elrejtett toliamat és tintatartómat nem. Es ottan találom az aradi református papot, aki engemet eljött a halálra előkészíteni. Azután vagy egy óra múlva elment azzal, hogy reggel öt órakor újra visz- szajön.

Ekkor lláttam, hogy ottan áll töltött és felhúzott fegyverrel őrt egy másik német katonával az én bizalmas tót emberem, és amikor őtet megösmertem, hát összeszedve magamat, ezt az írást — megcsókolva — ami velem ma történt, ezzel a befejezéssel berekesztem.

Kelt Arad várában, 1849. október 24-én éjfél tájban.

Kazinczy Lajos, ezredes.

(Tábornoki címem nem használtam, mert azt a Görgey fegyverletétele után kaptam.)"

Kazinczy Ferenc és Kazinczy Lajos: két nagyon különböző egyéniség, s ez az emlékirataikban is tükröződik. Egyéniségükben, eszmevilágukban és életművükben azonban közös vonásokat is találunk. Mindketten az életüket tették egy nagy ügyre mindketten teljes odaadással szolgálták — ha más-más módon is — a hazát és a haladást. A szó és a tett egységének emberei voltak mind a ketten.

Kazinczy Lajos sok szempontból folytatója volt apja eszméinek, harcának, életművének. Saját életműve nemcsak fényt kap az apjáétól, hanem ki is teljesíti a Kazinczy Ferencét a magyar reformkor, 1848 és 1849 eszmeiségével s a fegyveres harc és a vértanúhalál hősi vállalásával.

Kazinczy Lajos élete és halála a társadalmi haladás, a nemzeti fölemelkedés, a nemzeti függetlenség eszméivel alkot szoros egységet.

SZOBORAVATAS SZÉPHALMON

46

Hazánkban az első ünnepélyes megemlékezés Kazinczy tábornokról 1911. május 28-án volt. Ha már az aradi vértanúk emlékszobrán nem kapott helyet a tizennegyedik vértanú tábornok alakja, a nemzet mulasztását maga a Kazinczy család akarta jóvátenni. Kazinczy Lajos egyik unokaöccse, Kazinczy Gábor nyug. ítélőtáblái bíró Széphalmon a saját költségén állíttatott szobrot a fiatalon kivégzett tábornoknak. (Ez a Kazinczy Gábor: a Görgeynek és Klapkának |levelet író Kazinczy Ferencnek — aki ekkor már nem élt — a testvéröccse.)

Tóth András debreceni szobrászművész — Tóth Árpád költőnek az édesapja s a nagykőrösi és az amerikai clevelandi Kossuth-szobornak alkotója — tervezte és készítette ezt a jól sikerült érc mellszobrot, melyet 1911. május 28-án lepleztek fe szép ünnepség keretében.

A tizennegyedik aradi vértanú tábornok, Kazinczy Lajos szobra születésének helyén, a Sátoraljaújhely melletti Széphalmon.

Szoborleleplező beszédében Szirmay István, Zemplén vármegye főügyésze, vázolta Kazinczy Lajos pályáját. Utalt a nemzeti kegyelet nagy adósságára:

„...mind e mai napig a magyar nemzet nyilvánosan, ünnepi keretbe vonva meg sem emlékezett erről a vértanújáról. Az a 19 nap, mellyel Kazinczy Lajos ítélete megkésett, ezt a vitéz honvédet nemcsak attól fosztotta meg, hogy együtt halhasson a hazáért azokkal!, akikkel Szolnok, Kápolna, Tópióbicske, Isaszeg, Nagysarló, Komárom csataterein együtt vérezett, hanem megfosztotta attól is, hogy velők együtt éljen az utókor emlékezetében.” (Adalékok Zemplén vármegye történetéhez, 1914. 237—245. lap.)

Kazinczy Gábor adta át a szobrot a széphalmi ünnepségen a Magyar Tudományos Akadémiának, mely a Ka- zinczy-park akkori gazdája volt. Rövid beszédét így kezdte: „A nagybátyám, Kazinczy Lajos emlékét hirdető szobornak tulajdonképen Aradon volna legmegfelelőbb helye, mert Aradon halt vértanúhalált. De ez a hely, ahol most szobra emelkedik, nem kevésbé méltó az ő emlékének megörökítésére, mert itt Széphalmon született, szüleinek hamvai itt nyugszanak; mert ez a hely a Magy. Tud. Akadémia tulajdona, mely Akadémiához a Kazinczy családot kegyeletes emlékek fűzik, s végül, mert Széphalom Zemplén vármegye területén fekszik, ahol már századok óta otthona van a Kazinczy családnak.” (Vóczy János: Jelentés Széphalomról. Akadémiai Értesítő, 1911. 557. lap.)

Amikor az Akadémia képviselője, Váczy János átvette a szobrot, rámutatott, hogy a nagy író küzdelmeit saját gyermekei is folytatták:

„Azon eszmék, amelyeket Kazinczy Ferenc az irodalomban hirdetett, politikai és társadalmi életünket is hovatovább áthatották, és midőn a magyarnak élet-halál között kellett választania, három fia jelenik meg a küzdőtéren, ápolva s őrizve az apa dicső hagyományát, de egyik sem hívebben és elszántadban, mint a legkisebb, Kazinczy Lajos. Nagy katonai tehetségével, szervező elméjével, rét-