Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 2. szám - JELENÜNK - G. Molnár Ferenc: Úgy mondom, ahogy van II.

víi. Ez már nem is eső. A felhők vize még ez ember bőre alá is beszivárog.

Ilyen kocsit vállalatok használnak akkor, ha isten háta mögötti helyen kell a munkásaikat dolgoztatniuk.

A kocsi tetején kidugott csőből füst szál) felfelé.

— Csik Ferencék laknak itt — világosít fel Mezei István.

— Mióta?

— A tavasztól. Akkor kellett lebontaniuk a házukat, mert életveszélyessé vált.

A kocsiban bent egy terebélyes asszonyságot és egy mezítlábas gyereket találtunk. Aztán volt még két diványfé)eség, az a bizonyos tűzhely, amiből a füst szállt ki a kéményen át, a tűzhely mellett halomba rakott gallycsomó, rövidre elbaltázva, hogy beférjen a tűzhely szűk ajtaján. Arrébb egy asztal, azon egy fazék, az asztal mellett üjt az asz- szony, ölében egy tál, abba hámozta hetne fuvolaszólóval összetéveszteni, zékból kivett csontokról fejtett le.

Készült az ebéd.

Az asszonyság hangját aligha lehetne fuvola-szólóval összetéveszteni.

— Jó, hogy jöttél, Mezei István, mert be kedlene menni ahhoz a tanácstitkárhoz, és megmondani neki, hogy ez már mégis sok! Mi lesz velünk? Mit akar még? Így nem mehetünk neki a télnek! Ez a kocsi olyan, hogy ha egy pillanatra is kialszik a tűz a sparherdban, meg lehet benne fagyni. Ezt érdemelte az uram azután, hogy a bányánál dolgozott annyi évet? És a négy gyerekem és én? Miért nem vesznek emberszámba minket is?

— Ne menjen sehova, nem kell a tanácstitkárt bántani, az nem tehet semmiről, az segítene, ha tudna.

— Hát kin múlik ez a mi nagy nyomorúságunk?

— Megvojna a ház, de az a baj, hogy a két örökössel nem tud megegyezni a tanács. Az egyik már elfogadta a vételár összegét, a másik többet akar. Az Pesten él, nem olyan könnyű vele a tárgyalás. Lássa már be. De azt nem mondhatja, hogy magukkal nem törődik senki. Ezt a kocsit is a bánya adta maguknak, hogy tudjanak hol meghúzódni.

— De a bánya azt is mondta, hogy felépítik a házunkat.

— Az a ház rossz helyen volt, ha a patak vize megduzzadt, mindjárt elöntötte a telket. Én magyarázzam ezt magának? Ezért nem engedi a tanács, hogy oda felépítsék mégegy- szer a házat.

Lassan kezdett kibontakozni a kép. Aztán percek alatt az is kiderült, hogy a régi ház valamikor megégett, az elüszkösödött gerendáit nem cserélték ki, a tavasszal aztán a ház egyik vége leomlott. Csik Ferencéket ki kellett költöztetni.

Érthető Csikék türelmetlensége.

Az ember azon a napon is a bányánál járt. Ki tudja, miben reménykedett? Hogy két hét alatt felhúzzák az új házát? Vagy abban talán, hogy a kötekedő örököst jobb belátásra bírja majd a bánya? Hiszen az örökös nem csinál egyebet, mint kihasználja más nyomorúságát, a község segítőkészségét akarja meglovagolni, hogy ezen a kényszerhelyzeten néhány ezer forintot keresni tudjon. Ö is a piacról él. Hogy anyagiast Persze, hogy az, de nut o is tudna ebben a témában néhány, számunkra is meglepő esetet felsorolni. Miért legyen ő balek? Kérdezhetné.

Az élet olykor kegyetlen, és ismét bizonyítja: a szegény embert még az ág is húzza.

A tanács pedig erőlködik, sürgetné az eljárás befejezését, mert a tanács vezetői is látják a naptárt az asztalukon, de azt is látják az ablakon kitekintve, hogy milyen idő járja odakint.

Biztosan megfordult már a tenni- kész tanácstitkár fejében az a gondolat is, hogy az olyan embert, mint az egyik örökös, a legszívesebben börtönbe dugná csupán azért, mert a más nyomorúságán akar nyerészkedni.

Még annyi történt itt, a lakókocsiban, hogy közben megérkezett az egyik rokon. Az orrom alá dugott egy papírt.

— Ezen segítsen, ha segíteni akar — mondta száraz hangon.

Bírósági ítélet volt. A vád: lopás. Görcs szalad a gyomromban.

— Ezen nem tudok, de ha tudnék sem akarnék változtatni.

Amikor már kint voltunk, Mezei még annyit mondott:

— Nem az első eset, hogy lopásért számon kérik.

Hangjának a színét leírt betűkkel nem tudom visszaadni.

a°o

Néhány megjegyzés cigányügyben ismerőseim köréből.

— Azt kérdi a tanító néni a harmadik osztályban, miért nem jött a Julis ma iskolába? Feláll erre az egyik göndör hajú srác és vigyorogva közli, hogy a Julis iskolába jövet összetalálkozott a Rudival, aztán vele kiment az erdőbe. Tudja már, kettyin- teni, röhögte a megjegyzést a tanítónő szeme közé a kölyök. Az osztályban senki sem reagált a kifejezésre, talán nem tudták, miről van szó, talán a szégyen hökkentette meg a tu- dósabbját is. A Julisról még annyit kell elmondani, hogy túlkoros, tizenhárom éves, de még csak a harmadik osztálynál tartott. És nem is ő volt az egyetlen túlkoros gyerek az osztályban. Szabad ezeket együtt tanítani, járatni a kisebbekkel? Milyen hatással lehetnek ezek a korán érett cigánygyerekek az osztályközösség szellemének alakítására?

Egy férfi mesélte a társaságban.

— Három lány ment előttem az úton, estefelé járt már az idő. Oda se figyeltem volna rájuk, ha meg nem üti a fülem a következő, a korábbi beszélgetés hangerejétől erősebb megjegyzés: Most aztán mi van? Kérdezte a jobb szélső attól a társától, aki középen ballagott. Meg... ízéltek, aztán kész. Ez is valami? Ebből kell ügyet csinálni? Hülye! Ekkor néztem meg őket jobban. Esküszöm, egyikük sem lehetett még tizennégy éves. Tessék, a cigányok között ilyen erkölcsi normák uralkodnak.

Elég magas beosztásban dolgozik az az ismerősöm, akinek a véleményét így lehet visszaidézni.

— Legnagyobb bűn az, ahogyan a cigányokkal bánunk. Jó, hogy már nem törüljük ki az orrukat is helyettük. Lusta, csavargó, tolvaj banda, akik soha nem fognak megváltozni addig, amíg dédelgeti őket a társadalom. Ha rajtam múlna, mind internáló táborba zárnám, és ott rászoktatnám őket a tisztaságra és a rendes munkára. El kell őket különíteni a többi embertől, hogy ne zül- lesszék a társadalmat.

Az ingatlankezelő vállalat egyik vezetője mondta.

— Beköltöztettük a cigányokat a kétszoba-összkomfortos lakásokba. Tudja, mi lett a lakásokból? A parkettát felszedték és azzal tüzeltek, a csapokat lecsavarták, a kilincseket letörték, a frissen meszelt falak olyanok, hogy a budi oldala sem különb. Hogyan téríttessük meg velük a rongálást, amikor még a lakbért sem hajlandók fizetni? Csak pusztítják a társadalmi tulajdont.

A hivatalos tanácskozáson így kesergett a rendőrkapitányság küldötte.

— A rendőr elvtársak mindent megtesznek, hogy a tolvajlást megakadályozzák. Főként a vasútállomás környékén szoktunk többet járőrözni. A széntolvajlást akarjuk itt megaka- dállyozni. De ha meglátják a cigányok, hogy közeledik a rendőr, elfutnak előle. Mit csináljon a rendőr elvtárs? Fusson utánuk, kergetőcskét játsszon velük? Azt is megteszik a nőnemű cigányegyének, hogy futás közben, tisztes távolságban megállnak, felrántják a szoknyájukat és, engedelmet kérek, de a csupasz feneküket fordítják oda a rendőrnek és micsoda szavak kíséretében!

Meg kell vallani, enné) a résznél a tanácskozás részvevői közül néhány férfi elkezdett illetlenül kuncogni.

Egy hatvankét éves, özvegy ember véleménye.

— Aranyosak ezek a kis cigánylányok. Még alig vannak ki a földből, és már nők. Sima a bőrük, kemény a testük, mintha gumiból öntötték volna ki őket. Nem kell nagy cécó, értik a félig kimondott szót is. Magunk között legyen mondva, nem is kérnek sokat. De az egyik haverom jól megjárta velük. A kis barátnőjét elkapta a rendőrség, jött a tárgyalás, amire őt is megidézték, mint tanút. Arról kellett nyilatkoznia, hogy őt pénzért ölelte-e meg a kis barna angyal, és ha igen, mennyi volt a taksa rendszeresen? Meg kellett púk-