Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Lőkös István: Megyénk irodalmi kistükre iv.

Egy földlyuk melletted, ott van a csábító. Előtte leásva áll egy vastag bitó.

Nem a kormos bogrács, ki büdös tűzektől. Nem két szurkos fazék, ki zsíros dögbéltől, Hoz neked vendéget alsó felső széltől, Ijesztenek ezek a te cégéredtől.

Első olvasásra taszító, elriasztó a kép, mely a fenti strófákban kirajzolódik. Orczy verse további részében mégis vonzónak ítéli e csárdát, mely a pusztai fergeteges vihar idején az egyetlen menedék az uíasember számára s mint ilyen, a béke, a biztonság, a meghittség szimbóluma. Ezért Is szól dicsérettel, meghatottsággal, melegséggel a puszta mélyén húzódó csárdáról a befejező szakaszban:

Maradj tehát békés puszta közepében, Kecskeméti kenyér süljön kemencédben, Körösi bor bőven keljen a pincédben,

Sok utas nyugodjon faladnak tövében.

Mindebből korántsem vonhatunk le olyanféle következtetést, hogy Orczy lírája és irodalmi munkássága megragadt egyfajta provincializmus szintjén. Mint jeleztük, ha mértéktartással is, de a felvilágosodás híve ő, aki Voltaire, Pope, Boileau, Racin műveiért rajong, akinek ars poeticája is Boileau hatására alakul ki s aki az ókor klasszikusait is ismeri, mi több, Horatiust fordította is. De a felvilágosodás híveként mutatkozik be az az Orczy is, aki a magyar nyelvűség fontosságát hangsúlyozza az irodalom s a tudományművelés terén egyaránt. Tagadhatatlan: itt sem a legelsők között van, de mégis a felvilágosult magyar művelődés katonája lett, akinek szerepét Révai Miklós és Bessenyei György egyaránt méltányolta.

S talán itt szóljunk most arról, milyen szerep jutott az irodalmi mecénás Barkóczynak Orczy irodalmi munkássága kibontakoztatásában? Távoli rokoni szálak is kapcsolták őket s tudunk arról is, hogy 1746-ban már „Barkóczy nevezi ki Orczyt táblabírává". Bitskey István figyelmeztetett nemrég arra is, hogy kettejük kapcsolatát dokumentálja az a levelezés is, amely az Orczy család levéltárában maradt fenn. Irodalomtörténet- írásunk azt is kimutatta, hogy az első Orczy-versgyűjtemény összeállítása is Barkóczy biztatására történt s nyilván az °. támogatásával is jelenik meg, ha időközben a püspök meg nem hal. De tán sokkal jelentősebb adalék itt az a Bitskey által idézett ajánló szöveg, amelyet végül is 1787- ben megjelent kötete előtt közölt (Költeményes holmi), s amelyben mintegy kritikusának is tekinti Barkó- czyt: „Meg vallom Hertzegségednek, én egész tzélom az volt, ezen zavart írásombann, mi képen fel ébreszthetném Nemzetünket írásba. Mert meg kell vallani, sok tudós emberünk vagyon de félénk. S én is, ha tsak Hertzegséged szárnyával nem fedeztetném, ezen költeményt el ereszteni

nem merném. így pedig tudom, hogy olly kézhezz jut, ki egyenes bíró lesz, és ami jó s érdeme, meg engedi, másokkal is közöltessék, ami pedig hibás, szokott kegyességével eltakarja.’’

Ugyanezek a gondolatok versbe szedve is megvannak:

De mivel kívántad, ím neked szentelem,

Jó vagy rossz munkámat lábadhoz le

teszem.

Tőled, ha meg veted, örömest fel veszem, Pirongatásodat jó névvel szenvedem.

★

Igaz, nem Barkóczy köréhez tartozott, de a nemesi ellenállás mozgalmának költő-képviselője volt Gvadá- nyi József, akit átmeneti időre tanulmányai kötnek Eger városához. 1825. október 16-án született Rudabányán. ősei olaszok voltak s a Habsburg- szolgálat vetette őket Magyarországra. A család férfitagjai mindig a katonai pályán jeleskedtek, a grófi címet is ezért adományozta nekik a Habsburg-dinasztia. Gvadányit is erre a pályára szánta a család. Előbb azonban tanulnia kellett s így került az egri jezsuiták iskolájába, majd a bölcsészeti osztályt elvégzendő, Nagyszombatba. Ez az iskolai környezet, valamint származása magyarázza Gvadányi sajátos konzervativizmusát, amely valamennyi művének szemléletét meghatározta.

Tanulmányai befejeztével ő is katona lett, pályafutása alatt számos esemény részese a hadszíntéren, egyben páratlanul gazdag életanyag birtokosa, amelynek irodalmi feldolgozására — sajátos műfaji keretben — 1783-ban történt nyugdíjazása után kerít sort. Irt persze korábban is verseket, az egri és a nagy- szombati iskolaévek során a poézis- ben is kellett gyakorolni magát. Már egri diákkorában magabiztos, jó verseiének bizonyult, följegyzések tanúsítják, hogy az egri kisdiák három óra leforgása alatt száz latin disztichont tudott papírra vetni. 1788- ban, Péczeli Józsefhez írt levelében már néhány korai művéről tesz említést, amelyek persze mind elkallódtak. Cím szerint azonban — épp az említett levélből — tudunk róluk, sorrendben ezek voltak: Paraszt lakodalom; Czigany diaeta, melly Borsod vármegyében az szendrei pásiton siroki Deme vajda praesidiuma alatt tartatott; Nováki Ferencz kapitányhoz köszöntő versek; Azon szamárnak, mellyen az Krisztus sok hosánna kiáltások közt Jérusálembe bément és egy naturalistának egymás között tett theologiai discursusok: Versekbe tett bizonyitás, hogy jobb az Isten száz papnál.

Ezek a címek is elárulják: Gvadányi fiatal éveitől kezdve a költői

gyakorlatnak ahhoz a vonulatához kötődik, amely „tudákosan moralizáló vagy rusztikusán dévaj” jellegével s hangvételével vívta ki népszerűségét s eredetileg „falusi papok, kán'.orok, iskolamesterek pennájából folyt, meny- nyegzők,torok, diák-coelusok boros társaságait szórakoztatta, s ha nyomtatásban, leginkább a vásárok ponyváján terjedt." (Lukácsy Sándor) Különösképp érvényes ez főművére, az Egy falusi nótáriusnak budai utazása ciműre, de az olyan művekre is, mint pl. a Pöstyéni förödés vagy éppen A mostan folyó ország gyűlésnek satyrico critics való leírása. Költészete egészét, de mindenekelőtt A falusi nótáriust ez tette népszerűvé, általa lett Gvadányi kora egyik legolvasottabb, legnépszerűbb írója.

Az Egy falusi nótáriusnak budai utazását 1787-ben írta s neve nélkül adta ki 1790-ben Pozsonyban. A nagypeleskei jegyző, Zajtay uram kalandokkal teli utazásakor sokfele megfordul, míg végül is elér útja végcéljához: Budára. Lovasember lévén fölöttébb lassan halad s így bőven van ideje szemlélődésre, de reflexióinak megfogalmazására is. Útba ejti Nagykárolyt, Debrecent, átutazik a szépséges Hortobágyon, megfordul Tiszafüreden és Jászberényben. Közben gulyások, csikósok vendégszeretetét élvezi, máskor szalonnát süt a pusztán, majd szerencsétlen szituációkba keveredik hol a bika kergeti meg, hol pedig a német vasasok űznek gúnyt belőle — azt hívén, hogy valóban kántor — ahogyan a kocsmáros híresztelte — s énekeltetik, táncoltatják az öreget. Egy éjszaka még a Csörsz átkába is beleesik.

Viszontagságos utazása után Budára érkezvén egyszeriben megváltozik minden: az eddig esetlenkedő, üggyel-bajjal utazó nótárius most nagyon határozott lesz, megtámad boldog-boldogtalant, asszonyokat teremt össze újmódi viseletűk miatt, máskor a vendéglőssel purparlézik a drága árak miatt háborogva. Már Arany János figyelmeztetett erre, amikor ezt írta Gvadányi művének második, budai tartózkodását bemutató részéről: itt már „minden másképp fordul. Ott a környezetnek nem élethű rajza, hanem szatirikus túlzása lévén a cél: a nótárius alakja is elveszti a támaszt, amely eddig emelte képzeletünkben... Szerző e helyen korbácsot ád hőse kezébe, mely sokszor nem a komikumé, nem a szatíráé — hanem egyszerűen korbács .. Itt már a nótárius szemé'ye alig személy többé, hanem csupán Gvadányi bosszúságának hordozóba az idegen divat majmai ellen. Élő alakból egy eszmévé párolgott.”

Arany Gvadányi művének alap- problémájára tapintott: a mű valóban e váltással lesz beszédes kifejezője a nemesi konzervativizmusnak, amelyet az olvasó — régibb irodalmunk iskolai oktatásának elsorvasz-