Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 4. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Lőkös István: Megyénk irodalmi kistükre VI.

Hiszem, hogy egynémely isteni tiszteiét A többinél nálad inkább ikedves lehet:

De tudom, a Bramin szent úgy szólhat veled S meghallgatod szintúgy, mint engem, hívedet.

Kézenfekvő tehát, hogy az Egerbe való visszatérés után, amikor tanulmányi munkájának részeképpen prédikálnia kell a serviták templomában, ő a toleranciát választja témául — azzal a nem is igen titkolt szándékkal, hogy a városban élő és az egyházi konzervativizmus legfőbb szel. lemi védelmezőjeként ismert Szaicz Leó tanításait ellensúlyozza. 1791. július 2-án lépett a szószékre az akkor már jeles költőiként is tisztelt ifjú papnövendék a servita templom német ajkú hallgatósága elé, s elmondta további sorsát, életútját olyannyira meghatározó beszédét. Az okos, a felebaráti szereteten alapuló türelmesség mellett emelt szót, s elmarasztalta a dogmákhoz kötődő, önfejűén gondolkodó és cselekvő türelmetleneket, a más felekezethez tartozók iránti gyűlölet szitáit, s ezt az álláspontját okos okfejtéssel bizonyította. Hiába, mert a beszédet végighallgatta az aufklőrizmus mindenféle változatát gyűlölő Szaicz is, s — miint a kortársak emlegették — a beszédben hatvan eretnek hibát fedezvén fél, nyomban feljelentést tett a püspöknél Dayka ellen. Eszterházy a tételek visszavonására szólította fe.1 a fiatal papnövendéket, aki erre nem volt hajlandó, s így — a konzisztórium bejegyzése bizonyítja — kizárták őt a papneveldéből. Az esemény híre a város határain túl is feltűnést keltett, még a Magyar Kurír c. lap is megemlékezett róla: „Ezidén történt, hogy egy növendék pap, aki jövendőben a püspökségnek dísze fogott volna lenni, és az őt ismerők által feddhetetlen erkölcsei mellett a legnagyobb tudományokban mélyen jártas, azon októl indíttatván, hogy a város nemsokára királyi várossá leend, s kétségkívül minden valiású lakosokat fogad magába, a keresztényi türelemről prédikál lőtt; én nem hallottam papi beszédjét, de közönségesen úgy ítélnek róla a hallgatói, hogy semmi sem volt benne a türedelem ajánlásán kívül olyas, amin fel lehetett volna akadni, s mi történt a dologiból? A növendéknek le kellett vetkezni és. . . perének végével kimenni a nevelőházból."

Ez a figyelem az ígéretes költő, a felvilágosodás eszméit vállaló értelmiségi felé irányult, alkit Kazinczy tett elsősorban népszerűvé azáltal, hogy verseinek helyet adott az Orpheusban. Milyen arculatú költő volt e viszontagságos ifjúságot maga mögött tudó Dayka? Kazinczy később, évek elmúltával, már a börtönből szabadulva, a kor legnagyobb ígéretének tartotta, s amikor verseinek összegyűjtésére és kiadására vállalkozott, a kortárs lírikusok elé példaként állította a töredékes életművet — mondván: ez az az út, amelyen líránknak haladnia kell. Vajon valóban ilyen értékrendbe illik a kötetnyi Dayka-vers? Ha Kazinczy túlzásait mellőzzük, s a szövegeiket fogjuk vallatóra, ítéletünk nyilván más lesz. És okkal, mert e kötetnyi versből csupán néhány szöveg emelhető a kor lírikusi teljesítményeinek élvonalába. Azok a versek, amelyek a szenti- mentalizmus jegyében fogantak és tartalmi, meg formai szempontból egyaránt az eredetiség jegyeit hordozzák. A magyar szentimentális líra viszonylag vékony rétegében viszont ez a néhány vers mestermunka, valódi poézis, mert - ahogy Wéber Antal megfogalmazta — ez a versanyag „az egyén és társadalom konfliktusából eredő belső, érzelmi feszültségéket fejezi ki,. .. szentimentális modorban, elíhihstő lírai erővel". Két versszöveg klasszikus érvényű, a magyar líra immár hét évszázados vonulatát bemutató antológiákban is ott találjuk (Titkos bú, A rettenetes éj). Amíg megalkotásukhoz elérkezett, természetesen végigpró- bálta a poétái mesterség akkor divatos technikai fogásait: szövegeiben a rokokó képanyagát éppúgy megtaláljuk az indulás éveitől, mint a szentimentális el lágyulás változatait, de az antik költészet motívumanyaga és számos formai megoldása is jellemző lehet verseire. S csak természetes: ott van a szövegeik egy részében a nemesi ellenállás költőképviselőinél jellemző jó néhány hangulati elem, sőt tematika is, de arra is van példa, hogy alkalmi ódákban a császár iránti hűségét vallotta meg. A végkifejlet persze egyértelműen a szentimentalizmushoz kötődik, s hogy az érzelmesség divatjától ő a valódi élmények szentimentális kifejezéséig eljutott, abban igen jelentős

Szerep jutott az egri meghurcoltatásnak is. A „titkos bú", melynek költői megfogalmazását adta, mélyen gyökerező, a lélek legmélyéről fakadó élményekből sarjadt:

Homályos bánat dúlja lelkemet,

Talán újulnak régi szenvedésim;

Talán tündér előreérezésim Rémitnek s új lest hány a végezet.

Sírnék: de csak elfojtott sóhajtások Emelkednek kétséges szívemből:

Csak rejtett ah, csak néma jajgatások Váltják egymást, s a titkos bú elöl.

Oh végezés! örömkönnyűt nem várok,

Részt abban egy sebes szív nem vehet,

Mely önnyugtának gyilkolója lett —

De ennyi jaj, de 'oly keserves károk,

De ez emésztő bú enyhítsen! Adj

Csak egy könnycseppet [méltó bánátimnak,

S azonnal hozd el végét napjaimnak!

Vagy e [sziklánál itt keményebb vagy.

1791 júliusa után egy régi barát, Bodnár Antal siet a hogyan tovább kérdésével gyötrődő Dayka segítségére, aki ekkor a lőcsei gimnázium tanára volt. Pályatársnak hívta Daykát, aki be is nyújtotta kérelmét, s az állást 1792. január 7-én meg is kapta, a magyar nyelv és literatúra professzora lett. Az itt töltött esztendők sem voltaik háborítatlanok, mégis úgy tartatnak számon, mint Dayka költői kibontakozásának évei. Az új környezet, a világi életforma — s már némi távlat is — a korábbi élményanyag letisztulását hozza meg, s fontos Dayka-versek születéséhez teremt feltételeket. A kibontakozást lendítette tovább az is, hogy Kazinczy Orpheusa után - már a fenti állás elnyerését követően - a Magyar Kurír közli a fentebb idézett, s egyben legidőtállóbbnak bizonyult A titkos bú c. költeményt, s az Esdeklés címűt, majd később a Bárdosy Jánosáé halálára írott alkalmi vers egy változatát. De magára talált Lőcsén a nyelv kérdéseivel már szeminarista korában foglalkozó Dayka is: diákjai számára magyar grammatikát, majd szótárt szerkesztett, verseihez írott „élőbeszédében” pedig a magyar prozódia nyelvi vonatkozásait elemezte. Ez utóbbi munkája éppen nem lokális érdekű: egyike ama verstani kérdésekkel foglalkozó, XVIII. századi szövegeinknek, amelyek a magyar prozódia megreformálásának, modernizálásának jegyében születtek.

A Lőcsén német nyelvi közegben élő Dayka kitűnő német nyelvtudását is kamatoztathatta: Vitéz Imréhez írott versében szól arról, hogy az akkor jórészt német ajkú városban német versek írásával próbálkozott:

A tél már nekem is fagyialja eremet,

Már én is dallottam nem honi verseket,

S mint a láncolt kerék vagy a bilincs csörgése,

Oly kellemetlen volt Daykádnak jéneklése.

A tréfálkozó, önmagát parodizáló hangütés ne tévesszen meg bennünket, az Egerben elmondott német nyelvű prédikáció szövege már bizonyította Dayka tökéletes német nyelvtudását, de ezt bizonyítják fennmaradt német versszövegei is, kivált a feltehetően feleségéhez írott búcsúzó vers, amelynék költőisége magyar verseinek szépségével vetekszik.

A lőcsei évek örömébe sajnos nem kevés üröm is vegyült. 1792 augusztusában feleségül vette Reich János árvapénztári felügyelő lányát Zsuzsannát, akitől barátja, Bodnár Antal erősen óvta, ám úgy látszik hiába. A nem éppen jó hírnek örvendő leány győzött, Dayka felesége, egyben további életének sokban megrontója is lett. A házasság szerencsétlen voltára utalt már Abafi is: Reich Zsuzsannával a költő — írja - „egy óráig boldogan nem élt, rendetlen életet kezdett, búnak eredt és magát napról napra jobban emésztette”. Tanári munkáját ennek ellenére példásan ellátta, még beteg állapotban sem hagyta el előadásait mindaddig, míg ágynak nem esett. A fel- gyógyulás reményében vált meg a lőcsei iskolától, amikor 1795-ben Ungvárra nevezték ki tanárnak. Új állását ugyan elfoglalta, de tanítani hosszabb időt itt már nem tudott.