Hevesi Szemle 4. (1976)
1976 / 4. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Bakos József: A közéleti vita
| BAKOS JÓZSEF: A közéleti vita* I Ebben a közleményünkben elsősorban a közéleti vita nyelvi formálásáról szólunk, és azokat a mesterségbeli fogásokat, formai eszközöket állítjuk előtérbe, amelyeknek segítségével a közéleti vita tartalmilag, gondolatilag és nyelvileg leginkább megfelel a követelményeknek. A közéleti jelző arra utal, hogy most azokról a vitákról, vitaformákról, vitaalkalmakról szólunk, amelyeknek témája, hatóköre, célkitűzése közösségünk politikai, társadalmi életével, tevékenységével kapcsolatos. Minden olyan vita minősíthető ezzel a jelzővel, amely társadalmilag, politikailag és szakmailag a köz érdekeit is érintő és társadalmilag is fontos jelenségről szól. Ebbe a kategóriába vonjuk bele a szakmai vitákat is. 1. A közéleti vita, mint tipikusan élőszóbeli műfaj, természetesen igényes beszédműveltség nélkül elképzelhetetlen. Nyelvi formálásában tehát törekednie kell az érthetőségre, a befolyásolási képesség és a mozgásitó erő kibontakoztatására. A nyelvieken túl azonban a megfelelő szakmai, etikai követelményeket is szem előtt kell tartanunk. Sem a halandzsázás, sem a blöflföIés, sem az etikailag helytelen magatartás nem lehet jellemzője a jó közéleti tázni a különböző műveltségű, szakmájú és érdeklődésű a vitavezetőt, mind a vitában részt vevőket az a vitapartner, aki meggyőződése ellenére és megalkuvó módon vesz részt a vitában. Az érveket mellőző személyeskedés is elsősorban erkölcsi, e ikai problémákat vet fel a közéleti vitával kapcsolatban. Nem teszünk eleget az etikai követelményeknek, ha a vitában azt a formát és gyakorlatot követjük, amelyben eluralkodik az ellentmondást nem tűrő hang, a kioktatás, a ledorongolás, az értetlen gáncs, a bántó, a kocsonyás közöny, a türelmetlen szóváltás. 2. Milyen funkciókat vállalhat a hasznos és értelmes közéleti vita? Nyelvi formáját és tartalmát elsősorban a következő tényezők határozzák meg: kik vitáznak, miről, miért és milyen alkalomból. A vita légkörét, szakmai szintjét, nívóját természetesen az is befolyásolja, hogy heterogén vagy homogén közösségben folyik-e a vita. Másképpen kell vitázni a különböző műveltségű, szakmájú és érdeklődésű vitapartnerek társaságában és másképpen a szakmailag, műveltségileg egyenlő rangú közösségben. 3. A közéleti vita kulcsembere a vitavezetö. Tőle függ mind a beszédfegyelem, mind a szakmai nívó biztosítása. Ha eleven a vitavezető vitakészsége, s nagy fokú reagálásának képessége, akkor valóban intellektuális együttműködés alakul ki a vitázók között. A vitaindító referátum szinte már meghatározza, hogy eredményes, érdembeli vagy eredménytelen lesz-e a vita. A vitapartneréknek természetesen tekintetbe kell venni a vitaindító előadás, bevezetés mondanivalóját is. Helytelen tehát az a gyakorlat, hogy az előre felkért hozzászólók úgy mondják el „hozzászólásukat", hogy nincsenek tekintettel a bevezetőre, s így sok az ismétlés, az üresjárat is a vita nyelvi formálásában. A jó vitavezető ne mondjon el mindent a témával kap*Egy nyelvi ismeretterjesztő előadás keresztmetszete. csolatban. Olyan problémahelyzetet teremtsen, amely eleven vitára készteti vitázó társait. Ha maga is álproblémákat feszeget, nem alakulhat ki izgalmas és hasznos vita. Felelőtlenség úgy vállalni a közéleti vita vezetését, hogy a témával kapcsolatban tájékozatlanok vagyunk, de még nagyobb felelőtlenség, ha alapos felkészülés nélkül vállaljuk a vitavezető szerepét. Ilyen esetben találkozunk a legsúlyosabb hibákkal: a vitavezető megjátssza a határozottságát, s közhelyeket ismételget. A nyelvi és a gondolati klisék a látszatra dialektikus álokoskodást eredményezik. A viitavezetőn múlik, hogy milyen jellegű lesz a vita. Eddigi tapasztalataink szerint a témában nagyon jártas, szakmailag és nyelvileg ügyes, igényes vitavezető nem a szavak, hanem a logika pórázán vezeti a vitát és olyan valódi vita kerekedik, amelyben a vitapartnerek őszintén, nyíltan mondják el véleményüket, nevén nevezik a problémáikat. A nézetek is valóban összeütköznek, s nemcsak megjátsszék a vitázók az elvek és érvek összeütköztetését. A szakértelemmel folyó vita nem zárja ki azt sem, hogy egyúttal izgalmas és szenvedélyes legyen a vitaforma. Ebben a valódi vitában mind a meggyőzők, mind a meggyőzőitek azzal hagyják el a vita színterét, hogy a vita eredményes és hasznos volt, mind az egyén, mind a közösség számára. A vitavezető lelkén szárad az is, ha álvitába fullad a vi- íázás. Már a bevezető referátum ludas lehet abban, ha valódi vita helyett elfáradt, kifáradt vitatkozásnak vagyunk a tanúi. A vitapartnerek csak körbejárják a vitatott témá':, óvakodnak a személyes jellegű megjegyzésektől, gyakran köntörfalaznak, sok a csűrés-csavarás. Eluralkodik a szofisztika is: a szándék és az érvelés nem fedi egymást. Érdektelenségbe fullad az egész vita. De jellemzője az ál vitáknak az is, hogy gyakran csak indulatokat és nem gondolatokat ébresztenek és élesítenek. Elég gyakran találkozhatunk még ma is ezzel a vitaifor,mával. Nem véletlen tehát, ha a közéleti hibákat, furcsaságokat, ellentmondásokat kipellengérező költőink is oly gyakran hívják fel a figyelmet a haszontalan álviták jellemző hibáira. Most azokat a vers beli kritikai megjegyzéseket sorakoztatjuk fel, amelyek különösen tanulságosak. 4. Elsősorban a nem megfelelő nyelvi formálás, mondat- alkotás és szóhasználat ellen van a legtöbb kifogás. Hiszen ,,a híg szó-hordalék" is Oka léhet annak, hogy „álvitákba állig temetkezünk” (Gorái). A közéleti viták nyelvi formálásában eluralkodó többértelmű, illetőleg alibimondatok valójában „sötét álcák” (Bodosi György), s többnyire arra valók, hogy „fontoséit, lényegesdit" (Weöres) játsszunk a segítségükkel. Nagyon sok olyan vitában vettünk részt, amelyben eluralkodott a „lexikoni szószátyár- kodás” (Berda József). Perceken át folyt „a szöveg-akrobatika” (Hárs Ernő) és a sok szó között „zöldparajként burjánzóit a frázis” (Monoszlóy M. Dezső). Miért nem hasznos ez a nyelvi formálási mód? Elsősorban azért nem, mert az „ujjongó frázisok és frázis ujjongásolk" (Papp Lajos) inkább elaltatják, mint élesztik a figyelmet és nem arra ügyelünk, hogy mit mondanak a vitázók, hanem arra, hogyan mondják. Különösen akkor leselkedik reánk ez a veszély, ha ,,a parttalan áradással és az ijesztő kíméletlenséggel” (Pákolitz István) elszaporodó rokon értelmű szavak tömegével élnek a vitázók, s más-más szóval, mindig ugyanazt mondják. Ennek a nyelvhasználati formának a következménye, hogy a vita közben sok „az üresjárat, a locskaérték” (Vészi Endre). Itt nemcsak a szépen hangzó, a lelkesedő frázisokról van szó, s nemcsak azokról a nyelvi formákról, amelyeken „fáradt gépolaj a pátosz" (Kányáéi Sándor), hanem azokról a szakszavakról is, amelyekkel nem a lényeget, nem az igazságot kívánjuk megfogalmazni,
