Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 4. szám - JELENÜNK - Suha Andor: Meg nem született riport

HiiiiiiiiiiiiiiiiimimmmiiMiiiiiiitiiMiiiiiHmmmimimuiiuniiiimiiiiiiiii ii«HiiitirTiiiiiHMinifliiiiiift«tiiiiiiHinfniiiiiiiiiiriimiiiiMtiirift[niiiiimiiiii

I 3

SUHA ANDOR: i

I I

I Meg nem született riport

1 í

E ;

I 1

iiiiiMiiitiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiriiiiiiiiiiiiiii niiUHiiHKumiiMiimumiiimiiiiiiMmiHiiiiuHimHMimiiiiiiiiiuiuimiii

Miért van az, hogy az ember arra a boldogságra vágyik, amelyben csupán egy szál nadrágban élt, amikor minden reggel ugyanazt a cipőt tisztította, mígnem a lábbeli önmaga patinájától szétesett. Arra az időre, amikor ünneplőt csak karácsonykor és néha a temetésre vette fel az ember. Csupán a tovatűnt ifjúság utáni nosztalgia volna ez a vágy?

Akkoriban különös körülmények között éltem a fővárosban. Egy országos lap szerkesztőségében dolgoztam, családom Egerben lakott és nekem egy hónapig Pesten nem volt hol álomra hajtani fejem. Gyermeteg cselekkel, táskámban fogkefével, törülközővel beállítottam egy-egy rokonomhoz, fővárosba szakadt barátomhoz, minden este máshoz. Festik a lakásomat, ha megengednétek ma éjszakára.. . — dadogtam magabiztosan átlátszó hazugságaim.

Az élet reggelente suszterinas-huncutsággal köszöntött, grimaszai telkembe martak, de álltam a gúnyt, végeztem munkámat. Arcizmom sem rándult, amikor egy egri fiatalasszony szerkesztőségi szobámba rontott, ahol éppen inget váltottam. Picinyét és hatalmas bőröndjét íróasztalomra dobta. „Odahaza a tanácselnök a nekem ígért lakást másnak adta. Ha nem intézkedik a Dunának megyek, a gyermek ittmarad" — kiabált, zokogott, könyörgöm, fenyegetőzött. Arra gondoltam, hogy talán nekem is így kéne harcolnom magamért, a családért.

Telefon haza, a régi baráthoz. Tévedés, hallom a vonal másik végén az ismerős férfihangot. Itt a kiutalás, jöjjön haza az a szerencsétlen, hallom még. Az asszony is hallja. Könnyezik és mosolyog, látom, hogyan születik a boldogság.

Hanem a yhónap végére rám mosolygott a szerencse. Már-már azt hittem, eltűnt életemből a kacsintgató suszterinas. A Klauzál téren, egy idős gyöngyösi cigányasszonynál kaptam albérletet és esténként hősköltemény bablevest. A néni kedves fia tette nekem ezt a szívességet. Megunta a budapesti kávéházakat, elment a New York-i Metropolitanba első hegedűsnek. így maradt üres, így lett az enyém a szobája.

Mint mondtam, végeztem munkámat, hét végén személyvonaton hazadöcögtem Egerbe, hétfőn vissza, hét közepén Mercedes-szel, Csajkával köröztem az országot. Elég jól tűrtem már az élet különleges effektusait. Idegrendszerem egyensúlyba hozta a Parlament vadásztermének csillogását albérletem málladozó falaival, szönyegtelen, öreg padlójával. A délelőtti országgyűlés és az esti beszélgetés odahaza a házinénivel egységes muzsikává olvadt lelkemben. Jolán néni négyszemközt tegezett engem, mások előtt szobaárnak szólított.

De az a zöldkötényes fiú, az a suszterinas vissza-visszatért és jókat derült rajtam.

e

Fölébredtem, aztán, hogy az órámra tekintettem kiugrottam az ágyból. Kicsiny albérleti szobámban alig tudtam megmozdulni. Kitekintettem az ablakon, sietnem kell, a kocsi vár a ház előtt. Találkozóm van sok emberrel, többek között délután, ha fogad, a miniszterrel.

Először a gyárba vitt az utam. Némi hercehurca után beengedtek. A portán akadékoskodott egy bácsi, nem tudtam nevet mondani, kihez is megyek én. Vita közben mentőötletem támadt, azt mondtam, a pártirodára. Szezám nyílj ki, kinyílt.

A hatalmas szerelőcsarnokban por, benzingőz, fülsiketítő lárma. És vér és arany — gondoltam. Ebből talán a vér nem igaz, újságírói túlzás, de hogy vérre megy a játék, az szent igaz. És a szálak ide, ebbe a csarnokba vezetnek.

Most, hogy visszaemlékezem a történtekre, ráncbaszedve gondolataimat, rovom e sorokat, most, másfél évtized távlatából is elkap a düh, a gyűlölet. Mégis, a neveket elhallgatom, imitt-amott álnevekkel dolgozom majd. Nem tudom, élnek-e halnak-e a szereplők.

Furcsa kínos történet volt. Sehol egy pozitív figura, legalábbis szimpatikus egy se. Korántsem akarom azt állítani, hogy most született gazemberekről írok. Legyünk igazságosak. Volt, persze, hogy volt olyan szereplője is a történetnek, akinek igaza volt —■ részben ...

Hogy ő sem volt egyértelműen pozitív figura, s hogy a gyár igazgatója, főmérnöke, mindenki antipati- kus szerepet vállalt ebben az ügyben, az akkor is, és most utólag is azzal magyarázható, hogy a kapzsiság ördöge vert tanyát a lelkűkben, mindahányon futottak a guruló arany után, igaz, nem is 14 karátos, de 24 karátos arany után. Bár, ha belegondolok, ez mit sem változtat helyzetükön. Arcuk megrajzolásánál, karakterük megítélésénél, nem vehetjük figyelembe, e tény nem lágyítja a vonásokat.

Csodálatos az ember lelke, és milyen vaksin egyoldalú a szerrié. Hosszú oknyomozásom során minden szereplővel beszéltem, némelyikkel többször is. Kivétel nélkül mind a másikra mutogatott, azt tartotta bűnösnek. Akkor az a képtelen gondolat villant fel a fáradt agyamban, ezek az emberek bemásztak a gyár hatalmas kürtőjébe és most egymás kormos arcán röhögnek. Jó vicc, de nem volt erőm nevetni.

Elkezdem. Nézzük a szereplőket, hogyan állt fel a csapat. Adva volt persze, mindenekelőtt a találmány, mely egyszerű és szerény újításként kezdte karrierjét. És adva volt az újító mérnök, a gyárigazgató, aki ellopta az újítást, a segítője, egy süket öreg, de mérnöki szinten gondolkodó lakatos, a lopott holmin a végső simításokat végző fiatal mechanikus, és az újítást találmánnyá gardírozó nesztor, a gyár volt kapitalista részvényese, jelenleg tanácsadó aggszakáll.

További szereplők: a gyár főmérnöke, a szakszervezet nyugdíjas újítási felelőse, a Találmányi Hivatal, a miniszter, akire mindenki hivatkozik, a tv, a rádió, a magyar filmhíradó és . . .

És az újságíró, aki jószerével azt sem tudja, mi keresnivalója ebben az ügyben, bár a végén majdnem százezer forint ütötte a markát.

így kezdődött. Azt mondja egy borús délután a szerkesztőségben kenyeres cimborám és kollégám, hogy egy régi ismerőse keresi a portán, valami nehéz ügy, ő nem vállalhatja. Vasárnapra a KGST-ről kell írnia egy dolgozatot. Ha úgy gondolom, hallgassam meg az ürgét. Feljön a mérnök, szegény ázott veréb, gondolom, mikor kezet fogunk. Leül, beszélni kezd és ahelyett, hogy szemével is agitálna, görcsösen kerüli tekintetemet. A történet fantasztikus. Nem is jegyzem, csak hallgatom, örül ennek és ömlik belőle a szó. Két óráig mondotta el bánatát, közben szavait hitelesítendő, egy aktatáskányi papírt rakott elém.

,,Benei János vagyok, gépészmérnök, a minisztériumban dolgozom, ötvenhatig a csőgyárban dolgoztam. Akkor szeptemberben volt egy újításom, egy régi eljárást modernizáltam, tettem praktikusabbá. A papírra vetett gondolataimat elfogadták, megdicsérték, kaptam ötezer forintot. Amikor a rajzot precízen elkészítettem, kaptam még tízezret. Nemsokkal rá kitört az ellenforradalom, nem volt idő megvalósítani az elképzelésemet.

Később kijöttek a minisztériumból hozzám, azt mondták, maga helytállt Benei elvtárs, ezután a minisztériumban építse a szocializmust, onnét irányítsa az ipart, örültem, boldogok voltunk, több volt a pénz, jobban éltünk.

1960-ban csapott le a villám, akkor borultam ki először, azóta egyre mélyül a depresszióm. Elvesztet