Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 3. szám - JELENÜNK - Németh László emlékezete

Németh László kritikusként is hitteljes, valló és vállaló író volt. Végtelen szociális érzékenységgel nemcsak az irodalomban várt radikális minőségi változásokat. A régmúltat kutató Németh Lászlót európai tájékozottsága, természettudományos képzettsége, végtelen problémaérzékenysége segítette a korfeladatok felismerésében.

A kritikus Németh László a szépírói valóságfeldolgozás legalkalmasabb módszerét a korszerűen értelmezett, megújulni tudó, új ábrázolási vívmányokkal gazdagodó realizmusban látta. Ezt valósította meg a maga szépírói gyakorlatában. Pilinszky János még Németh László életében leírta, a tömör beszéd és sűrített képsor jelképesen szép példájaként, a neki ajánlott négysoros versét:

„Ama kései, tékozló remény, az utolsó, már nem a földet lakja, mint viharokra emelt nyárderű, felköltözik a halálos magasba."

Egy éve múlt, hogy ezek a csodálatosan találó, költőszavak beteljesedtek. Németh László élete a csillagokba lobbant. De másként látjuk a költő szavainak beteljesedését. Igaz, hogy régmúlt, hitben és akaratban nagy korok emberének érezte és nevezte magát. Géniusz volt: életben és életműben remekművet építő, „ama kései" lángész- tünemény.

De Németh László nemcsak „ama kései”. Kritikái, esszéi meggyőzően bizonyítják, hogy ő a jelen embere is tudott lenni. Már fiatalon a tanú feladatát vállalta, hogy tanúsága egykor tanulság lehessen, öntörvényű eszmei fejlődése, a közösségi eszmék szolgálata vezette el a szocializmus igenléséig. Életbe rögzített haláltudattal élt. A szellem és a mindent átvilágító végső pillanat magasából ítélt az élet emberhez méltó dolgairól.

A költő ihletetten szép csak a fizikai jelenlétre vonatkozóan teljesedtek be, amely után Németh László történelmi jelenléte kezdődött el.

SIPKA SÁNDOR:

A pedagógus

A Pedagógiai Szemle 1962. évi 2. számában Császtvai István: Németh László pedagógiai nézeteiről szóló tanulmánya ezzel a következtetéssel zárul: „Németh László nemcsak mint író, tanulmányíró, de mint pedagógiai tanulmányok, pedagógiai reformjavaslatok szerzője, kidolgozója, s nem utolsósorban mint gyakorló pedagógus is sokkalta jelentősebb és nagyobb hatású elméleti és gyakorlati pedagógus, mint hogy neveléselméletünk és nevelés- történetünk egyaránt szó nélkül, vagy akár igen komoly ér, beható elemzés nélkül elmehessen munkássága mellett.” Nemcsak azoknak van tehát okuk és joguk feléje fordul- niok, akik a magyar szellemi életben tiszta emberségre, erkölcsi emelkedettségre, önzetlenségre és kötelességteljesítésére keresnek példát, hanem azoknak is, akik a magyar nevelésügy előremozdításán, megújításán fáradoznak.

Németh László gyakorlati pedagógiai munkát két helyen végzett: pályája kezdetén 1942-ig iskolaorvosként működött Budapesten a Medve utcai polgáriban, 1945 szeptemberétől 1948 decemberéig pedig óraadó tanárként a hódmezővásárhelyi református fiú- és leánygimnáziumban. hogy a pedagógiai munkát tudta érdekfeszítő és új eredményekhez vezető kísérletsorozattá alakítani, kitűnik „Egy iskolaon/os naplójából" (1934), „A Medve utcai polgári" (1937) és az „Óraadók királysága" című írásaiból.

Az állandó kísérletező kedvet tápláló láng, abból a pedagógiai éroszból lobbant, amelyről 1968-ban Hódmezővásárhelyen mondott beszédében így nyiatkozott: „Egy sikerült tanóra a legcsodálatosabb dolog a számomra. Ott ülünk egy üvegharang alatt, amely elszigetel minket a vi- 'ágtól és az emberi tudás egy kis részletét behúzva oda, azt mintegy vegyi laboratóriumban elégetjük, analizáljuk, és közben megtudtunk valamit nemzetünk sorsáról, az egész mindenség szerkezetéről is."

Németh László pedagógiájának tehát legfeltűnőbb vonása a kísérletezés. Ennek jogosultságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy hivatalos és tudományos fórumok

jelenleg is egyre gyakrabban buzdítják pedagógusainkat a régi sablonok, a „rutinmunka” felszámolására és eredményesebb, új módszerekkel való próbálkozásra. A nevelők többsége azonban vonakodik efféle vállalkozásoktól, inkább ragaszkodik a kevesebb kockázattal járó, sokszor kipróbált oktatási módszerekhez. Németh László viszont társadalmi veszélyt lát a lélektelenül végzett fakó robot- munkában; nemcsak hirdeti, de élete példájával tanúsítja is, hogy „lehet tömegmunkát csinálni és lehet minőségi munkát. Az embertől függ. Nem a foglalkozás gépies, mi magunk hajiunk a gépiességre ... A szenvedély személyes ügyemmé teszi azt, ami holt teher volt rajtam.” (A kísérletező ember, 22. I.)

Az a pedagógiai kísérlet persze, amelyet Németh László 1945-től 1948-ig a vásárhelyi gimnáziumokban végzett, sokkal nagyobb szabású annál, hogysem olyanra mai viszonyaink között bárki vállalkozhatnék, A személyre szóló miniszteri engedély és az átmeneti állapottal járó útkeresés nemcsak a tananyag önálló válogatására, hanem tantárgyak összevonására is jogot biztosított az íróból gyakorlati nevelővé vált lelkes tanárnak. így kaphatott helyet tanítása nyomón a történelemben az irodalom és a művészettörténet, az egészségtanban a biológia, a természet- ismeret nevű tárgyban pedig a történeti szempont érvényesítése. Nem időzhetünk ennek a pedagógiai koncepciónak részletes elemzésénél, az a tény viszont önmagában is világosan mutatja időszerűségét, hogy napjainkban az oktatási idő jobb kihasználása és a tantárgyak közti átfedések elkerülése érdekében a komplexitásra törekvés kezd pedagógiai elvvé válni; több iskolában miniszteri engedély alapján folynak eredményesnek ígérkező kísérletek a magyar és a történelem, illetve a biológia és a kémia összevont tanítására.

Tantervkészítés és iskolai követelmények megállapítása során gyakran merül fel a kérdés: lexikális ismeretek nyújtására vagy a gondolkodási képesség fejlesztésére, problémaérzékre, ízlésfejlesztésre és az érdeklődés felkeltésére fordítsunk-e nagyobb gondot? Németh László a tanuló képzeletét állandóan foglalkoztató, nagy anyagmennyiséggel dolgozó tanítási módszert ajánl, vállalva a „sokat, de rosszul" vádját is. Álláspontját így indokolja: „Olyan tárgyakban, mint a biológia vagy a történelem, ahol az érdeklődés a „tudás”, s a kíváncsiság vitorláit kell kibontanunk, ezeket a vitorlákat minél nagyobbra kell szabni. A tanárnak nagy anyagra van szüksége, hogy ki ne fogyjon a képzelet foglalkoztatásából, a megfejtésekből és a látóhatár nyitásokból. Amit a diák előtt föllapoz, az tulajdonképpen a könyvtár: a tanár könyvei, a tananyag -- a főigazgatók megkívánta „minimális tudás” — észrevétlenül csordul össze a megmozgatott ész aljára a megkós- toltból”. (uo. 163. I.) Az okfejtés utolsó mondatában a „minimális tudás” említése megnyugtathatja a tanulók túlterhelése és a maximalizmus veszélye ellen védekezőket. Ebben az értelmezésben a nagyóbb anyagmennyiség nem jelenti a tanulnivaló felduzzasztását, hanem csupán a látókör szélesítését, a tanulók szemének nyitogatását, az összefüggések jobb megvilágítását.

Hogy ez álláspont mennyire nem azonosítható a valóban rossz akusztikájú maximalizmussal, legvilágosabban kitűnik Németh Lászlónak az irodalomtanításra vonatkozó nézeteiből. Ezek közt a következőket olvashatjuk: „Az igazi tudás — írja — éppen az irodalom dolgaiban megfoghatatlan valami. Színfolt, melyből, ha kell, egy emberi arcot tudsz kibontani. Hallás, mely felfülel egy szép vagy jellemző mondatra. Arányérzék, amely elmúlt törekvések helyét, viszonyát érzi. De hogy lehet ezt tanítani? S főképp, hogy lehet a szerzett tudást ellenőrizni? Pázmány születési évét megtanulni: udvariasság tőlem is, tőlük is. Ez a hamu, amelyet fel kell mutatnunk, hogy elhiggyük, hogy tüzeltünk. A lényeg egészen más. Az én tervem az volt, hogy nem tudást kérek tanítványaimtól, hanem munkát. Azt nyugtázom, amit csinált, s nem azon csőszködöm, amit nem tud. A szemináriumi órára tolom át a feleltetést. . ." (uo. 176—77.) A magyar líra történetét tizenkét antológiára osztottam: mindenkinek megvolt a maqa gazdája. Aki egy múlt század eleji verset megtanult, föliratta a kora- romantika összeállítójánál, az megírta a keretet, beillesztette a verset, s ha kész volt a gyűjtemény, föliratkozott