Hevesi Szemle 4. (1976)
1976 / 2. szám - KÖNYVESPOLC
JUHASZ ÖVULÄ: MAGYARORSZÁG KÜLPOLITIKÁJA 1919—1945 1918 őszén, szinte pillanatok alatt hullott szét a monarchia a háborús vereségek, es nem utolsósorban a történelmi Magyarország területén élő nemzetiségek körében elementáris erővel fellépő önállósodási törekvések hatasara. tz a tény, egy negyedszázadra meghatározta a magyar külpolitika irányvonalát is. A két világháború közötti magyar külpolitika története lényegében a revízióra való tóreu- vés története. Sokáig kísértett az a helyenként még ma is fellelhető hibás álláspont, miszerint a monarchia széthullása csupán az antant hatalmak nibás politikájának a következménye volt. Történelmileg valószínűbb azonban az, hogy Közép-Kelet-fcurópa Habsburg fennhatósága fölött a XX. század elejére már eljárt az idő, a birodalom belső társadalmi és gazdasági problémáit az adott politikai keretek kozott mar nem lehetett progresszíven megoldani. A világháború okozta válságkrízisben megszületett utódállamok között azonban nem jöttek létre az új államalakulatokat kölcsönösen kielégítő etnikai és politikai határok. Nagyon sokszor az évszázados sérelmekből fakadó indulatok — melyeket ráadásul az antant nagyhatalmi politika oly ügyesen ki is használt —, kibogozhatatlanul osszekeveródtek a jogos nemzeti törekvésekkel és a jogtalan hódító igényekkel. A Párizs környéki békét előkészítő tárgyalásoknál a történelmi tradíciók és az etnikai szempontok mint rendező elvek csak harmadrangú tényezőként jöttek számításba. A hangzatoson meghirdetett wilsoni elvek valójában sohasem képezték az újrarendezes alapeszméjét. Az igazságos rendezés helyett az antant hatalmak számára fontosabb követelmény volt a szocialista forradalmak terjeszkedésének a megakadalyozása. Az ,,orosz kérdés" megoldása az antant hatalmak részéről elsősorban azt jelentette: hogyan lehet megakadályozni azt, hogy a forradalom átterjedjen a Duna-medencébe, illetőleg hogyan lehet a térségben összekovácsolni egy minél szélesebb Szovjet— Uroszország-ellenes frontot. 1920-ra a jói ismert okok következtében Magyarországon az ellen- forradalom konszolidálódott. Ezzel kezdetét vette az a negyedszázados ellenforradalmi időszak, melyben politikailag és társadalmilag gátat vetettek mindennemű demokratikus törekvésnek. A két világháború közötti magyar külpolitika ellentmondásosságát nehéz lenne egy rövid terjedelmű recenzióban összegezni. A magyar külpolitika jellegét a szüklátókörűség, a nemzetközi viszonyok tossz értékelése, és az azokhoz való, történelmi felelősséget nem ismerő alkalmazkodás jellemezte. Juhász Gyula kitűnő könyvében, ez a tömegeket az ellenforradalom propagandagépezetóvel hamisan félrevezető revíziós külpolitika kerül elemzés alá. A két világháború közötti korszak társadalmi, politikai és szellemi színképére a hamis propaganda jóvoltából a nacionalizmus nyomta rá a bélyegét. Az ellenforradalom ideológiai rendszerében felhasználtak minden olyan eszmei és gondolati terméket amellyel a forradalmakkal járó nagy társadalmi megrázkódtatást magyartalannak, nemzetünk lényegétől idegennek lehetett feltüntetni. A rendszer ideológiai tartópillérei között a fajmítosz, az antiszemitizmus és a revíziós eszmék olyan gondolatokat propagáltak melyek egyrészt a történelmi Magyarország széteséséért 18—19 forradalmait tették felelőssé, másrészt a területi integritás visszaállításának mindenek fölötti hangoztatásával az egyre erősebben szorító társadalmi bajok felől kívánták elterelni a figyelmet. Juhász Gyula könyvének legáltalánosabb érvényű igazsága talán abban sommázható, hogy a magyar külpolitika következmenyeiben végzetes katasztrófája, a történelmi realitások és az adott reális erőviszonyok fel nem ismerésén, olykor annak tudatos félreismerésén keresztül szükségszerűen vezetett a második világháborús részvételhez. A nagyhatalmi ábrándokat kergető Magyarországnak Európa első világháború utáni kuszáit politikai-diplomáciai erőviszonyai között, egyáltalán nem volt könnyű számára hatékony támogatást nyújtani tudó külpolitikai szövetségest találni. Európa új politikai, katonai rendjét elsősorban a világháború katonai eredményei befolyásolták. Mivel Magyarország a vesztesek oldalán végezte be a háborút, így az uralkodó osztályok számára kézenfekvő volt az, hogy külpolitikai szövetségest is csak azon az oldalon remélhet, amelyhez a hasonló sorsú országok tartoznak. így a két világháború közötti időszakban a kormányzati politika rangjára emelt magyar külpolitikai törekvéseknek a következő alternetíva között lehetett választani: elsősorban — a világháborút ugyan a győztesek oldalán befejező, de a győzteseknek „kijáró" területi nyereségeket meg nem kapó — Olaszország jöhetett számításba, mint a magyar területi követelések iránt leginkább megértő és azokat a nemzetközi fórumokon támogatni tudó partner, illetőleg Németország, mely azonban a harmincas évek elejéig még nem játszik döntő európai hatalmi tényezőt. Juhász Gyula monográflkus feldolgozása a fentebb felvázolt politikai koordinátarendszerben végzi vizsgálódásait. Árnyaltán ábrázölja az étlenforfd* dalmi rendszernek azt a korai, a húszas évek közepéig tartó periódusát amelyben a defenzív külpolitika elsősorban a keresztény kurzus belső gyengeségéből adódott. A könyvben mindenütt kitűnik a szerzőnek az a törekvése, hogy a külpolitika kacskaringós útjainak ábrázolásánál a belpolitikai összefüggéseket, mint meghatározó tényezőket is messzemenően figyelembe vegye. Az ellenforradalmi rendszer konszolidációjának megvalósításakor a Bethlen-féle politikai garnitúra kettős célt tűzött maga elé: egyesíteni a mérsékelt ellenforradalmi erőket, illetve olyan politikai, hatalmi rendszert kiépíteni a nagybirtok és a nagytőke érdekeinek megfelelően, mely politikai berendezés szalonképes a nagyobb polgári-demokratikus tradícióval rendelkező antant kormányok előtt. A Bethlen-korszak első fél évtizede a revíziós törekvések belpolitikai megalapozásának az időszaka. A rendszer valódi arculatát a versailles-i békerendszerrel először elégedetlenkedő fasiszta Olaszországhoz irányuló barátság-keresés jellemezte igazán. Erre az időszakra fokozatosan kiéleződtek az európai tőkés országok ellentétei is. Kezdetét vette a háború utáni új európai politikai csoportosulások kialakulása. A magyar uralkodó köröknek azonban hamarosan be kellett látniuk azt, hogy a fasiszta Olaszország éppen úgy külföldi segítségre pályázik mint Magyarország. A szerző az olasz orientációt akként ábrázolja, hogy Magyarország az új szövetségi kapcsolat útjára lépve miként köti revíziós terveinek megvalósítását, tágabb értelemben az ország politikai jövőjét a legagresszívebb európai hatalom egyikéhez. A nagyhatalmi ábrándokat fantomként kezelő magyar külpolitika ezzel megindult a szakadék felé. A harmincas évek elejéig természetesen még szó sincs egy Magyarország javára esedékes területi korrekció végrehajtásáról. Az ellenforradalmi propaganda még „békés revíziót" hirdet, de Bethlen egyik kijelentése, miszerint: ,,A határkérdések nemcsak igazság és jog kérdései, hanem hatalmi kérdések is szoktak lenni.", már nem hagy kétséget afelől, hogy a revízió elérése érdekében alkalmasint milyen eszközöket kívánnak alkalmazni. A harmincas évek elejének legfőbb nemzetközi változása: Németország gazdasági és politikai előretörése. Az ellenforradalmi Magyar- országon ebben az időszakban, nem kis mértékben a súlyos gazdasági és társadalmi válság következményeként, a politikai és szellemi irányzatok polarizációja következett be. önálló politikai erőként léphettek föl olyan politikai csoportosulások, amelyek a Bethlen konszolidáció időszakában, az átmeneti politikai stabilitás következtében, háttérbe szorultak. Mindenekelőtt a szélsőjobboldali orientációjú Gömbös-féle, az egykori „szegediekből" verbuválódott politikai garnitúrára gondolunk. Ez együtt járt a fasiszta Németországhoz fűződő gazdasági és politikai kapcsolatok megerősödésével. Az európai politikában a harmincas évek közepétől heves mozgás indult meg. Németország területi igényeit Kelet- és Közép-Kelet Európában kívánta kielégíteni. Magyarország ezzel bekerült a fasiszta Németország életterébe. Ez a tény azt jelentette, hogy a területi revíziót mindenekfölé helyező magyar uralkodó politikai köröknek az országgyarapításhoz elsősorban a német kegyeket kellett megszerezni. Juhász Gyula elemző könyvének logikai okfejtése nem hagy kétséget afelől, hogy a Németországhoz való orientáció egy hamisan értelmezett nemzeti küldetés-tudatból fakadt, mely koncepció az integer Magyarországot a Kárpát-medence legerősebb államává kívánta tenni. A mindenekfölé helyezett „nemzeti érdek” a korabeli politika legfőbb szólama volt, taktikai fegyver, a valóságosan létező társadalmi és politikai feszültségek eltakarásának szürkehályoga. A szerző egyértelműen kimutatja: a negyvenháromra datálható kiugrási kísérletek már túl későn történtek, akkor amikor Németország már benyújtotta a számlát. Már fizetni kellett a két revízióért. Az angolszász hatalmak felé történő tapogatózások sohasem öltöttek karakterisztikus formát. Ez a közeledés a húszas években sem hozott túl sok eredményt, a negyvenes években pedig eleve reménytelen volt. Juhász rámutat arra az alapjaiban elhibázott külpolitikai koncepcióra, mely nem vette észre, vagy nem is akarta észrevenni azt a mély szakadékot, amely a történelmi küldetést hangoztató illúzió és dolgok logikai rendje között feszült. Igaz, a politika nagyon gyakran a lehetőségek tudománya. Méginkább igaz ez a tétel a külpolitikára. Az igazi nagyság, politikai és morális értelemben egyaránt, akkor kezdődik, ha egy nemzet politikai vezetőgarnitúrája felismeri azt a legvégső határt ameddig a politika kockázatmentesen elmehet, és hozott döntéseknek belátható következményeit is kontrolálni tudja. Egyáltalán nem mondható ez el a két világháború közötti magyar külpolitikáról. Juhász Gyula könyvének talán legnagyobb érdeme — vitathatatlan szakmai erényein túlmenően — az, hogy a „másként is alakulhatott volna" történetszemléletű nosztalgiával szemben egyértelmű igazolást nyer: a két világháború közötti külpolitikai vonal- vezetés „átfogó sikerei" ellenére is, nemzetvesztő politika voltl (Kossuth K. 1975.) Szőke Domonkos »Sí
