Hevesi Szemle 4. (1976)
1976 / 2. szám - LEVELESLÁDA
ILIYIE ILI ES 0 DÁ Emlékezés Gerhart Hauptmannra Halálának 30. évfordulóján Egri gimnazista koromból egyetlen emlékem maradt róla, de azt nem tudták elmosni az évtizedek. Német irodalmi tankönyvünk a szemére vetette, hogy minden művében, még a romantikus színdarabokban is, állandó szerepló a nyomor és az alkohol. Valóban, a századelőnek ez a kiváló német írója nem ijedt meg a nyomor undokságá- tól, bátran vette naturalista fényképező lencséje elé — nem azért, hogy vádolja a nyomorgókat és az alkohol rabjait, hanem, hogy vádolja az imperializmussá vaduló német kapitalizmust, amely a munkások jó részének csak nyomort és alkoholizmust tartogatott. Tudtam róla, hogy még él. Kíváncsi voltam, miként gondolkodik Hitler uralmáról, szembeszáll-e vele, de magányából semmi hír nem jutott el az én magányomba. Nagyon szerettem volna találkozni vele. Személyes találkozásról természetesen nem álmodoztam, de az íróval a műveiben lehet találkozni: úgy, ha olvassuk őket. Teltek az évek; Hitlert lesöpörték a történelem porondjáról. Hauptmann Németország keleti felében maradt, s bár a nácizmus idején passzívabb volt, mint a többi jeles német író (csak érzelmileg vett részt az ellenállásban, csak burkoltan támadta akkori írásaiban a gyilkos hatalmat), s Thomas Mann ezért szemrehányást is tett neki — az új Németország hatóságai nagy szerepet szántak az agg írónak a szellemi újjáépítésben. Nem sokat tehetett: 1946. június 6-án meghalt. Erről sem tudtam. Ha a sajtó említette is, elkerülte a figyelmemet. Hosszú évek teltek el ezután, míg végre olvashattam műveit. Aztán eljött a nem várt esemény: a személyes találkozás. Igaz, a halott Haupt- mann-nal — a sírját kereshettem fel. Májusi délelőttön szálltam ki a kis hajóból az NDK-hoz tartozó apró Hiddensee szigeten, ahol az írót, saját kívánságára, eltemették. Első látásra elhanyagolt helynek látszott, csak néhány üdülő képviselte a modern civilizációt. Később egy német kolléganőm elmondta, hogy szándékosan hagyják meg ilyennek, jó része természetvédelmi terület, és nem akarnak turistaközpontot csinálni belőle. Maradjon meg szép vadáénak — amilyennek Hauptmann szerette. Elmentem az író házába. Múzeum, az irodalmi emlékmúzeumok szokásos berendezésével. Egy kép azonban megragadta a figyelmemet. Hauptmannt láttam rajta, két hónappal a halála előtt. A nyolcvannégy éves író tekintetében hátborzongató rémület: a halállal néz szembe. A sziléziai takácsok lázadásának krónikása, a nyomorult kis munkáslány, Hannele ,,égi utazásáénak feldolgozója, a német kapitalisták veséjébe látó író (Naplemente előtt) már csak a végre tudott gondolni. Aztán a temetőbe indultam. Nehéz volt megtalálni a sírját, mert nem sokban különbözik a többitől. A sírhalom mögött nagy, szürke kőtömb magasodik, amelyet nem faragtak ki, csak az író nevét vésték rá. A sírt borostyán borítja, a kőtömb mellett borókafenyők állnak őrt. Olyan a sír, amilyennek Hauptmann kívánta — egyszerűségében is megragadóan szép. Délelőtt, amikor a szigeten bolyongtam, a múzeum képeit és tárgyait néztem, ömlött az eső; mire eljutottam a temetőbe, kisütött a nap. A sírra fényszőnyeg borult, olyan napfény, mint a Thiel, a pályaőr című kisregényének egy romantikus tablójára, amelyet egyszer, ,,csak úgy”, a magam kedvtelésére, le fordítottam. A bokrok árnyrajza, az emlékkő komor szürkesége, a fák hűvös zöldje elragadó fény-legendává egyesült a borostyánról visszaverődő napsugarakkal. Az emberben olykor feltorlódnak több évtizede elmerült hangulatok. Az egykori egri gimnazista érzelmes csodálatával álltam az író sírja mellett, őszülő fejjel idézve az első ,,találkozás” emlékét. Hauptmann, bár írásait érett koromban olvastam, kora fiatalságomhoz tartozik. Híre akkor jutott hozzám, amikor — a fasizmus éveinek sötétségében — nagyon szükségem volt hitre, s mert éppen abban az időben tanultam róla, valami különös módon, távolról, közvetve, de mégis segített, hogy fiatalos hitemet továbbmentsem. Bán Ervin Kecskemét 59
