Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - András Ida: Riport helyett

f ANDRAS IDA: Riport helyett .................................. M egtelt a szekrényem, helyet kell készíteni oz új év riportanyagának, jegyzeteinek. Eldobtam hát azokat, ame­lyekről már régen megjelentek a cikkek. Am, találtam olyan anyagot is, amelyről semmi nem látott napvilágot, mégpedig azért, mert nem volt hozzá erőm, hogy megír­jam. Az esemény óta hosszú idő elterít, most tehát meg­írom mások, de elsősorban magamra vonatkozó tanulság­ként. A történet a következő: egy régi pinceházban felrob­bant az összegyűlt gáz és a bent lévő asszony a fiával együtt megégett. Olyan gondolattal mentem a történtek után annak idejen, hogy nyilvánosság elé tárom okulás és szégyenkezés végett, mi okozta a bajt, minek, vagy kinek a felelőtlensége idézte elő a szerencsétlenséget, miféle könnyelműségért kell e két embernek hónapokig szenved­nie és egész életükben bélyeget viselni. Jártam a helyszínen. Láttam a harminc méterre kirob­banó láng kormos útját, összedörzsöltem tenyeremben a rettenetes hőségtől szárazzá kunkorodott levelet, megálltam a hamuvá vált galambfészeknél, amelyben szétpukkantak a tojások, és a szülők még most is ott kutattak, futkostak benne, mintha a robbanástól porrá őrlődött kelőfélben le­vő fiókáikat kaparnák össze. Azt hittem ezért nem félnek tőlünk, ezért nem repülnek el. Nem. Ezek a madarak nem tudtak repülni. Hasukról a tollat a láng égette le, ha ki­tárták csonka szárnyukat, látni lehetett a vérző sebet, hogy bőrük is odaveszett. Körbejártam azt a körtefát, amelynek árnyékában a hűs földön az asszony kínjában hempergett, s visszadobtam a barlangház felé a forgáccsá tépett, s jó kétszáz méterre elrepült ajtó üszkös darabját. Beszéltem a tanácselnökkel, aki népét nem győzte csi- títani, aki a robbanás után elsőként szaladt a helyszínre és intézkedett azonnal, hogy a szomszéd házból a lakók percek alatt költözzenek el. Ó mutatta meg a bajba jutott emberek háza mellett a kimerült olajkutat, amelyből a földgáz szivárgott fel a repedéseken keresztül. Elmondta: végre, amikor teljesen újjá született a község, jómódban élnek az emberek, már csak az idősebbek ismerik a bar­langlakások nyomorát, a szerencsétlenség után hosszú ideig bizonytalanság gyötörte az embereket: nem járnak-e ők is úgy, mint F-ék. Mutatta, hogy jó két évtizeddel ezelőtt, a temető fölött, a hegyoldalba vájt üregekben so­kan .laktak. S most már valamennyien szép, új, tágas vil­lákat építettek fent a völgyben. A gyümölcsöskertekben, réten, szántóföldön fúrt olajkutak sokáig kimeríthetetlenek. Már csak két család lakik fent, pontosabban mondva a robbanás után csak egy, de őszre az is leköltözik új la­kásába. Találkoztam a szerencsétlenül járt ember közvetlen munkatársával, aki igen hiányolta már F. Istvánt, mert az új ember, akit küldtek helyette, nem szívesen megy fel a fúrótorony tetejére. Pedig nekik sok szerelnivalójuk van ott majdnem mindennap. Fogalma sincs róla, mitől rob­bantak fel. Azt mondja: találgatnak az emberek ezt is, azt is, de arra nem lehet adni semmit. Én sem mondtam semmit, tudja ott a kenyerem, de jó volna már, higyje el, ha fogyna az olaj, kicsit arréb törne fel, nem pedig a kertekben. Nem tudunk úgy gyümölcsfát ültetni, zöldséget termelni, ahogyan szeretnénk. Az olajosok megfizetik a kárt az igaz, de sok mindent kell emiatt a piacról vásá­rolni. Az olaj az úr. Megértem én ezt kérem, de a kisembe­rek apró gondjával is törődni kell valakinek. Igaz? Legkevesebbet éppen az beszélt, akinek lett volna mit elmondania, a naptól, olajtól barna fiatal szakember az olajetelepről. Egyre csak azt hajtogatta: — Az olaj szivattyúzását nem lehet abbahagyni, ez államérdek, örülnünk kell, hogy olajunk van. Természetes, hogy baj is adódik vele, hogy áldozatot is követel. A község lakói csak a saját érdeküket nézik. Azt szeretnék, ha olaj is lenne, jól keresnének, csak ne a keret ükben, földjükön működjön az olajkút. De ha ott lelünk rá? Amíg felszínre nem hozzuk amit lehet, addig nem temetjük be a kutakat. Ha ideiglenesen kimerülnek, kicsit pihentetjük. Véleményem szerint F.-ék házában a robbanás nem a szivárgó földgáztól volt. Miért éppen csak ott robbant fel? Máshol miért nem? Ezt csak magunk között mondom: ol­vastam, hogy a romló zöldségféle is termel gázt a pincék­ben. F-ék pincéjében pedig találtak rothadó tehénré­pát... Végül a kórházban a szerencsétlenül jártakat kerestem fel, hogy ők mondhassák el azt, amit tudnak magukról. A főorvos röviden közölte: — Ez bizony súlyos eset. Ilyen komoly égésünk még nem volt. Ha a kórház nem tudja azonnal fogadni őket, már úgy értem a fogadást, hogy szakorvos kezelésben nem részesíti mind a kettőt rögtön, menthetetlenek. Két hét elteltével sem mondhatom azt, hogy az asszony élet­ben marad. Imi akarnak róla? Fényképet is készíteni? No, akkor az alorvos elkíséri, megmutatja, hol fekszenek. Ritkán látok olyan élénk tekinte.ű embert, mint az al­orvos volt ott a sebészeti osztályon. Mindjárt azzal kezdte: — Két dolgot kellene föltétien megírni ebben a riport­ban, hogy hasonló eset többé ne forduljon elő. Az első: miért nem tömik el úgy a kimerült olajküta- kat, hogy a földgáz ne szivárogjon belőle. Ki ezért a fe­lelős? Másodszor pedig az orvosok lehetőségeikhez mér­ten mindent megtesznek, hogy sé.ü'tjeik láb a álljanak, de nem biztos, hogy ez sikerül, mert nem tehetjük azt, amit kellene. Sok esetben csak várunk, csak várunk, hogy a beteg szervezete magától győzze le a nehézséget. Ha nem tudja, akkor sajnos belepusztul. Mert az égési sérül­tet nem volna szabad bekötözni. Steril levegőt fújtató szo­bában egyedül, ruha nélkül kell elhelyezni, hogy a seb hamarább beszáradjon. Ilyen szoba viszont nem áll ren­delkezésünkre. iqy kénytelenek vagyunk a szerencsétlenül jártakat bepólyá'ni. Hat-hét naponként köthetjük át. Addig pedig a seb könnyen elfertőződhet. Az átkötés igen fáj­dalmas, mert a géz beleragad a száradó bőrbe és fel kell tépni. De ezt ne írja meg, ebből csak baj lehet... Min­denkinek. A kórháznak, a betegnek és magának is! A fiú már evett is, beszélt is, amikor nála jártunk. Az anyja igen szenvedett. Kértük az orvost, kössék át, hogy fényképet készíthessünk arról milyen gondosságot igényel a kezelés. Persze, mást is csináltathattunk volna velük. Én ragaszkodtam ehhez. Megmagyarázni miért, még most sem tudom magamnak, noha azóta hosszú idő telt el, s sok­szor eszembe jutott ez az eset. Az orvos rámnézett. Olyan tekintettel, mintha egy betegét vizsgálta volna. Már majd­nem mondtam: nem fontos, ne tegyék, ha nem lehet, — amikor hangosan számolni kezdett: — ...péntek, szombat, vasárnap, hétfő, kedd, szerda... lehet fényképezni. Igaz, még csak hatodik napja pólyáltuk be, le egy nap már nem számít. — Kiszólt a műtősnek: hozhatják F.-nét. A keskeny gurulós kocsin tolták be a műtőbe, amelyi­ken mozdulni sem tudott. Pedig nagyon szerette volna megemelni a kezét, vagy a lábát, mert amikor kivették az ágyból, bizonyára elmozdították abból a helyzetből, ame­lyikbe ő napokon át érzékkel és kiszámítva milliméter pontosan, a legkénye'mesebben helyezte el magát, hogy ne fájjon annyira a teste. Mély althangon kántálta: — Jajj meghalok... meghalok ... — Sokkos — mondta az orvos. — Még nem nyugodott meg. Gyakran a robbanás állapotában él. Adjanak egy „„ fájdalomcsillapítót neki. Jobb volna, ha elveszítené az |B eszméletét a kötözés idejére. — Miért nem altatják el? 1 — Rossz a szíve. Négyen álltak mellé. Ketten tartották a kezét, ketten 7 pedig nyírták róla a gézt. Hatalmas egy asszony volt. Alig fért el a kocsin. Tenyérnyi rést sem hagytak rajta szaba­don az előző kezelésnél, csak az arcát nem ragasztották le,

Next

/
Oldalképek
Tartalom