Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Pásztor Emil: Kazinczy Lajos az utókor emlékezetében II.

adatait. Azt állítja, hogy Kazinczy „a Dunántúl soha egy percre sem volt". Nagyon rosszul tudja ezt, hiszen ismerjük a Győrött 1848. november 21-én kelt kiáltványát, melyben — mint az „utászkar parancsnoka" — felhívással fordult az ottani néphez! A Komárom környéki harcokban való részvételét pedig Görgey és Klapka levele egyaránt bizonyítja.

A Pesti Hírlapnak ezt a két levelét, illetve cikkét 1910- ben a Magyar Történelmi Társulat folyóirata, a Századok is megemlíti, rövid ismertetést közölve róluk a „Hazai hírlapok repertóriuma" című rovatban. (A 612. lapon.) Kommentárt ugyan nem fűz hozzájuk a Századok szemleírója, de a Kazinczy emlékiratának hitelességét megkérdőjelező cikkek ismertetésével akaratlanul is azt éri el, hogy a történelem iránt érdeklődő közönség és a történészek ne figyeljenek föl komolyabban erre az emlékiratra. Akkor egyébként is a Rákócziak kora állt az érdeklődés középpontjában, mivel épp a Becske-féle szövegközlés évében, 1906-ban hozták haza Törökországból II. Rákóczi Ferenc hamvait.

Válaszul a Századok szemléző cikkére, a sátoraljaújhelyi Zemplén című lap 1910. október 1-i számában Dudás Gyula vette védelmébe Kazinczy Lajos emlékiratát, minthogy ezt korábban — valószínűleg 1907 elején — ő ismertette a Becske Bájlint-féle közlés után egy budapesti napilapban, ö a Pesti Hírlapnak két említett cikkéről csak most, három és fél év múltán értesült a Századokból.

Dudás Gyula visszautasítja azt a — bár határozottan ki nem mondott — vádat, mintha az emlékiratot akár ő, akár más valaki koholta volna. Megállapítja, hogy a Pesti Hírlap névtelenje és Hentaller az emlékiratot magát, illetőleg ennek Becske Bálint közölte szövegét nem is olvasták, csupán az ő ismertető cikkét. És a két levélíró — jegyzi meg Dudás Gyula — hiába intézett felhívást a Kazinczy család még élő tagjaihoz, hogy nyilatkozzanak az emlékirat ügyében, mert azok talán nem is tudtak ennek a kéziratnak a létezéséről.

Ami a hitelességét illeti, ahhoz szerinte szó sem férhet. Rámutat, hogy a névtelen levélírónak fölösleges védelmébe vennie Kazinczyval szemben a Lenkey-huszárokat, mert a kéziratban nem ezeknek, hanem egy csapat Lehelhuszárnak a garázdálkodásáról van szó (többek között), amit Kazinczy maga tapasztalt. „A többi kétségbe vont eseteket is — folytatja — Kazinczy maga beszéli el, mégpedig o|y közvetlenséggel, hogy azokat más nem koholhatta, sem a kéziratot meg nem hamisíthatta." Szerinte a hitetlenkedők kételkedése mit sem változtat azon, amit Kazinczy megírt. „Hogy ki mit hajlandó most már az emlékiratban foglaltakból el vagy el nem hinni, az egészen mellékes és lényegtelen dolog.”

Cikke alján Dudás Gyula az ügy legfőbb tanújára, Becske Bálintra hivatkozik: „Ebben az ügyben egyébként nem engem, hanem Becske Bálint urat illeti az utolsó szó. Fel is kértem, hogy a kéziratot a hitelesség végérvényes megállapítása végett terjessze valamely szakbizottság elé.”

AZ EMLÉKIRAT HITELESSÉGE

Ilyen szakbizottsági hitelesítésre — tudtommal — nem került sor. Dudás Gyula három hónap múlva meghalt, Becske Bálint pedig már súlyos beteg volt, és 1912 februárjában meghalt ő is.

Becske Bálintnak ma — 1976-ban — még él Budapesten az egyik leánya: a 88 éves, de évei számánál fiatalosabb Annus néni, Lacsny Arpádné. Kedves, jó ismerősöm. Szobája falán a fő helyen ott van dédapjának, a nagy írónak és nyelvújítónak, Kazinczy Ferencnek a képe, tőle jobbra és balra pedig a saját szüleié. Becske Bálintot így, az arcképe és Annus néni révén szinte személyes ismerősömnek érzem. Két és fél évvel a halála előtt — mint Annus néni mondja — agyvérzés érte, és többé nemigen tudott dolgozni. Amikor meghalt, a Sátoraljaújhellyel szomszédos Széphalmon temették el: édesanyja (Kazinczy Ifigénia) s annak szülei (Kazinczy Ferenc és Török Zsófia) mellé.

Sajnos, Kazinczy tábornok emlékiratának eredeti kézirata ma már nincs meg. Lehet, hogy Becske Bálint halálakor ez is a széphalmi múzeumba került, sőt talán még ő maga vitte be oda örökös letétként. Legalábbis Hra- bovszky Géza (aki éppúgy unokája volt Kazinczy Ferencnek, az írónak, mint Becske Bálint) az Egri Népújság 1921. október 4-i számában azt írja, hogy tudomása szerint a széphalmi múzeumban helyezték el ezt a kéziratot. Hra- bovszky Géza azonban az emlékirat eredeti példányát nyilván nem ismerte. „Az aradi 14-ik vértanú” című cikksorozatában ugyanis nem az aradvári kézirat alapján ír Kazinczy Lajos életéről, hanem a Becske Bálint szövegközlése alapján. Egyébként aggodalmát fejezi ki azzal kapcsolatban, hogy Sátoraljaújhely és Széphalom cseh megszállása idején — 1919-ben — nem érte-e károsodás a széphalmi panteonban őrzött Kazinczy-emlékeket. (Egri Népújság, 1921. okt. 4—8.)

Zelina Miklósné, aki 1951 óta gondnoka a széphalmi

múzeumnak, már nem látta Kazinczy Lajos kérdéses kéziratát.

Itt jegyzem meg, hogy a sárospataki református Nagykönyvtárban a Becske Bálint-féle szövegközlés folyóirati példányába Harsány! István (egykori ottani főkönyvtárnok) 1922-ben a következőt jegyezte: „Ezt az életírást Becske B. maga írta, ilyen életírása Kazinczy Lajosnak soha nem volt." Harsányi egy barátjára hivatkozik, akitől úgy hallotta, hogy Becske a Kazinczy Ferenc iránti hódoló tiszteletből! írta ezt. A Hevesi Szemlében nincs hely e hallomáson alapuló vélemény megcáfolására, de másutt majd részletesen kifejtem, mi bizonyítja, hogy Kazinczy Lajos az aradi fogságában csakugyan írt egy ilyen emlékiratot, jóllehet már hosszú ideje nincs meg az eredeti kézirat. (Mikor és hogyan veszett el, megsemmisült-e vagy csak lappang valahol — nem tudjuk.)

Az előbbiekben említett Hrabovszky Géza — amint leányától, az Egerben élő, most 81 éves Jolán nénitől: Lacsny Bélánétól tudom — nagyon becsülte és szerette Becske Bálintot a szíves, nyílt, becsületes egyénisége miatt. Lacsny Béláné (Jolán néni) a Becske-féle közlésből ismeri az emlékiratot. Megkérdeztem, mi a véleménye: le- het-e ez koholmány? Azt válaszolta, hogy az ő meggyőződése szerint senki más nem írhatta ezt az életírást, hanem csak maga Kazinczy Lajos. Jolán néni szobájának faláról is Kazinczy Ferencnek (dédapjának) képe tekintett rám, mintegy megerősítve ezt az igazságot.

Ismerem Kazinczy Lajosnak több, saját kézírásában fennmaradt levelét: emlékiratának Becske Bálint-féle szövegében ugyanaz az egyéniség tükröződik, ugyanaz a stílus figyelhető meg, mint ezekben. Az emlékiratban közölt tények — amennyire ezt más írott forrásokkal ellenőrizni lehet — mindenben pontosan egyeznek a valósággal. A szöveget 1906-ban közlő Becske Bálint nem koholhatta ezt az életírást, hiszen őt mindenki talpig becsületes, igazságszerető embernek ismerte. Leánya, Annus néni elmondta nekem, hogy az édesapja — mint sátoraljaújhelyi pénzügyigazgató — annak idején inkább nyugdíjba ment, de nem teljesített egy olyan „felsőbb" kívánságot, amellyel nem értett egyet: megvesztegethetetlen volt. Igazságsze- retetét az is bizonyítja, hogy Kazinczy Lajos emlékiratából a Görgeyt erősen elmarasztaló részeket is hűségesen lemásolta és közölte, noha ő maga többnyire Görgey pártján állt a Kossuth—Görgey-féle vitákban.

KAZINCZY FERENC ÉS KAZINCZY LAJOS

A mindössze huszonkilenc éves tábornok emlékiratában több helyütt is szó van az ő nagyon szeretett édesatyjáról, Kazinczy Ferencről, akinek halálakor ő — a nagy család legfiatalabb tagja — még csak tizenegy éves volt.

„...első gyermekkori éveim — olvassuk emlékiratában — igen kellemesen voltak eltöltve addig, amíg az én jó atyám az 1831-iki kolerában augusztus 23-án el nem halt.

Ekkor érzettem én olyan szörnyű szívbeli fájdalmat, amilyet sohasem, mert előttem láttam azt a kedves kiszenvedett arcot, és előttem láttam az én angyali jóságú anyámat, amint kezeit tördelve siratta azt az embert, aki neki éle- 45 tében a boldogságot megadta, és akinek lelke az ő leikével teljesen összhangzott. Ezt én láttam, és — mint tizenegy esztendős avermek — által tudtam érezni.”