Hevesi Szemle 4. (1976)
1976 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Lőkös István: Vázlat Veljko Petrovicról
TUDOMÁNYOS IMI Ű HE ILY iiiiiiiMiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiii LÖKÖS ISTVÁN: ............ mmiimiiiiiiiimiin Mimim mi ii m min in I I ItMIIIIIIIIIIIIIIIIIIII II illMiliiiiiiiiiimiiiimiimiiiiiiiiiiiim iiiimiiiiiimnn Vázlat Veljko Petrovicról iiMiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiniiii immmmimiimmiiiimi iiiiiiiiiiiiiiiiimimiiiiimiiiiiiii mii llll■ll■ll■llll■■■llllm mii ii iiiMiiiiiiimiiiiiiiiiiiii mini A nemzetiségi kérdés problémáinak megoldásáért küzdő Mocsáry Lajos szellemi-politikai örökségét idézve, szükségképpen jutunk el a szerb—magyar kapcsolatok kérdésköréhez. Mocsáry nemzetiségi kapcsolatainak egyik legfontosabb rétege kötődik ide: újvidéki képviselőjelöltségének ténye épp úgy, mint a Tisza-korszakban jogtalanul, a képviselői mentelmi jogot durván megsértve meghurcolt és bebörtönzött szerb nemzetiségi politikus, Svetozar Mile- tic melletti kiállása, de a cikkeire, beszédeire való délszláv reagálások egésze is, amely az egykorú délszláv sajtóban látott napvilágot. Olyan politikus volt ő, akit nemcsak szerb kortársai tiszteltek, de az utána jövők is, a már csak félig kortársnemzedék, az a generáció, amely ő mellette már Ady Endréért is lelkesedni tudott — megérezve és látva az andornaki remete szellemi hatásának-örökségének kontinuitását. Most épp e nemzedék egy képviselőjéről kívánunk szólni - kimondva és kimondatlanul is, Mocsáry Lajos ürügyén. Veljko Petrovicról írunk, a század alig tíz esztendeje elhunyt, kiváló szerb írójáról... Csaknem másfél évtizeddel ezelőtt, belgrádi levelet hozott a posta. Veljko Petrovic jelentkezett, sajnálkozva az elmulasztott személyes találkozás miatt, egyben felidézve az egy évvel korábbi egri látogatás élményeit. A levél utolsó passzusában írta: „Sajnálom, hogy tavaly, Egerben jártamban nem jelentkezhettem. Véletlenül rendültünk szép városába, nagykövetünk társaságában, csak pár órára; még egy pohár bikavért sem ittunk, de az elhagyatott szerb templom magaslatáról láttuk a gyönyörű borvidéket, a fejlődő modern várost és a begyepesedett, szerb SÍrokgt,, Akkor a Szerb templom látásának öröme hozta el ide - ahogy ő írta — Gárdonyipoliszba, de valahol belül — mint később élőszóban elmondta — Mocsáry Lajos emléke is, okit a két náció, a szerb és magyar legkiválóbb fiai között emlegetett mindig... Ki is volt Veljko Petrovic, ez a délceg, még nyolcvan- négy esztendős korában is jó tartásé, magyarul anyanyelvi szinten beszélő és fogalmazó férfiú, aki élete nyolcadik évtizedében jött el látni a hajdani egri szerbek városát, „Gárdonyipoliszt'', azaz Egert? Szerb író - mondaná a lexikonszöveg -, aki Zomborban született. Pesten volt jogász, s aki szép novelláiban a bácskai-bánáti—sze- rémségi szerbség életét örökítette meg, majd a szerb hazafias líra egyik megújítója-madernizálója lett. Való igaz: mindez ő volt, de több is ennél. Olyan szerb író-költő, al hazája irodalmának szolgálata mellett a szerb—magyar barátság építését-ápolásót is vállalta — sohasem tagadva meg a magyar irodalomhoz való szoros kötődését. Még gimnazista diák volt, amikor az Ország-Világ egy magyar versét közölte (1903), amelyet - mint egyszer írta - egyik osztálytársa küldött be a lapnak, tudta nélkül. Aztán fordítások következtek. Az Ország-Világban is, másutt is. Szerb és horvát költők műveit szólaltatta meg ma- 40 gyár nyelven, veretesen szép formában, nagy lírikusi biztonsággal. A századforduló szerb és horvát modern költőit tolmácsolta elsősorban, Milan Raikicot és Silvije Stra- himir Kranjcevicet, de a naturalizmusa okán híressé lett Borisav Stankovicot is. 1906-ban fórumot is maga teremtett e nemes szándékú közvetítő munkának néhány odaadó barát segítségével. Croatia volt a folyóirat neve, Budapesten jelent meg a horvát Juraj Gasparac és Veljko Petrovic szerkesztésében, s azzal a kimondott céllal, hogy szerbek, horvátok és magyarok közeledésének, barátságának ügyét szolgálja. A programadó cikkben írták: „Folyóiratunk célja, hogy politikusaink és publicistáink cikkeinek közlése, továbbá költőink és íróink kiválóbb termékeinek fordításban való közzététele, valamint nemzetünk kulturális és egyéb viszonyainak ismertetése révén, a magyar közönség előtt nemzetünk igazi és hamisítatlan lelkét feltárjuk. Ezen az úton haladva, legkönnyebben véljük elérhetőnek azt a célt, hogy... eloszlassuk azokat az előítéleteket, amelyek mindkét, az életérdekek kapcsán egymásra utalt nemzet lelkére lidércnyomásként nehezednek. S bár a legújabb idő óta e tekintetben némi javulás észlelhető, mégis közös kötelességünk, hogy ezt a fordulatot szilárdabb alapokra fektessük. Ezt pedig csakis mindkét nemzet kölcsönös megismerése és egymáshoz való közeledése útján érhetjük el, minek természetes folyománya a helyes és lojális megértés. Ezt a célt szem előtt tartva, a horvát—szlavón—daImátországi valamennyi horvát és szerb, a magyar-horvát kérdés tisztázását és konszolidálását óhajtó politikusok, publicisták és írókhoz azzal a kérelemmel fordulunk, hogy a fent vázolt, s mindkét nemzet jobb jövőjén fáradozó törekvésünkben minket közreműködésükkel mennél hathatósabb támogatásban részesíteni szíveskedjenek." Az itt megfogalmazott szándék komolyságát hitelesítette a Croatia hét száma, de a késői, hat évtized múltán megfogalmazott írói emlékezés is, amelyet kérésünkre vetett papírra néhány esztendővel ezelőtt, az akkor már nyolcvanadik esztendejében járó Veljko Petrovic: „Dolgoztunk serényen, a húszévesek emésztő hevével. De a politikusok, sajnos, majdnem csak ígérettel táplálták vállalkozásunkat. Még a később kormányra jutott. .. koalíciók is cserben hagytak bennünket, úgyhogy, alig pár hónap múlva, amikor különösen hasznos lett volna mind a két félre, szemlénk elcsenevészedett, s rövidesen ki is múlt. Nem is csoda, mert nemsokára épp azok a leglármásabb talmi-kurucok behajoltak Ferenc József komisszáriusa, We- kerle Sándor. .. előtt. Az ő vezényszavára, a Hofburq intrikájára, az úgynevezett »vasúti pragmatikával« meglékelték a magyar—jugoszláv együttműködés lehetőségét. . . Ha manapság ősz fejemmel e mind a két félre sorsdöntő eseményekre s szereplőikre gondolok, akarva, nem akarva, szemeim előtt fellebegnek azon nemes és tragikus hőseink árnyai - Thököly Imre, Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos, Mocsáry Lajos,... Zrínyi-Zrinjski Miklós és Péter, Jovan Ne- nad a »fekete cár«, Szegedinóc Péró, Miletic Svetozar,... Markovié Svetozar, a szocializmus e csodagyermeke, sőt úttörő regényírónk is, a boldogtalan szentendrei Ignjatovic Jásó is - kik éppen, abba buktak bele, hogy véreikben hiába ébresztgették a népi összetartozások tudatát.. A Croatia megszűnése s a politikai élet kedvezőtlen alakulása mégsem törte meg a húsz és egynéhány esz
