Hevesi Szemle 4. (1976)
1976 / 2. szám - MÚLTUNK JELENE - Kiss Gyula: Az "izgága andornaki remete"
o Mocsáry Lajos végleges andornaki visszavonulása idején már 66 éves, az országos politikából történt kényszerű exodusa mégsem jelentette számára a vidéki életmóddal általában együttjáró érdeklődésbeszűkülést a világ dolgai iránt. A röpiratok kiadását, a lapokba a cikikírást az andornaki udvarházból is folytatja1. Amíg teheti. Házában rendszeresen megfordulnak ismerősök és barátok. Kmet, Mocso- nyi, Steinacker, az akkori Magyarország nemzetiségi és kultúrpolitikai képviselői. Ki-kiújuló betegsége miatt gyakran keresi föl Parádfürdőt, egyébként azonban alig mozdul ki otthonából. A hosszú hallgatás miatt már életében halálhírét költik a nemzetiségi román vidékeken. Milyen lehetett, milyen volt az andornaki magány? A gazda élete és az udvarházé? (Mellesleg: a netán különvélemény ellenére sem találok kegyeletsértést abban, hogy az aggastyán „jogutódjaként” ma 5—6 tucatnyi élemedett korú beteg ember otthona a kastély. E körülmény a műemlékjelleget sem kezdi ki.) Szemtanúk szava, kutatások nyomán Kemény G. Gábor érzékletes, olykor szinte idilli képet fest az udvarházról és uráról: Akik az utolsó éveikben találkoztak vele, csodálták szellemi frisseségét, mely pusztuló és erőtlen szervezetéi mindvégig mozgásban tartotta. Legyűrhetetlen vitázó kedve az utolsó hónapokig elkísérte. A régi függetlenségi „mohikánok”: Kovács Lajos és Mezei Ernő társaságában olykor még a régi harsány viták zajától visszhangzott az andornaki udvarház. De lassan mór elmaradtak a látogatók, s a szokásos napi séták Anna (felesége) sírjához s a százados tölgyek alatt vagy a gesztenyesoron. Gazdátlan lett a kis zöld csónak az andornaki park taván, s a tahidon nem ment át többé a reformkori gloriette (ma is meqvan — K. Gy.) alá. A „Gazda” nem várt több vendéget Eger felől. Nehezen halt meg. Napokig tartó tusakodásban, népe jövője feletti mélységes aggódásban. o Az andornaki szellemi műhely leghívebb tanúi a levelek. Az eddigi kutatások eredményeként mintegy 100 darab maradt fönn belőlük, 59 Hevesből — két parádi kivételével — Andornakról keltezve. A címzettek nagyrészt Kmet András szlovák kultúr- és Mezei Ernő függetlenségi politikushoz és publicistához íródtak. Kemény G. Gábor 1947 kora tavaszán Andomakon és környékén 29 egész bizonyosan Mocsáry kezétől származó levelet talált, a többit az Országos Széchenyi Könyvtárban és a Szlovák Nemzeti Múzeum archívumában kutatta föl. A publikált levelek kor- történeti dokumentumokként épp oly értékesek, mint egy kiváló politikus önvallomásai. Lehetetlen legyőzni a kísértést, hogy Mocsáry lelkivilágát, testi gyötrelmeit s főként az akkori közállapotok kritikáját sommázó leveleiből legalább apró montázsban ne adjunk ízelítőt, különös tekintettel a helytörténeti jellegre. Az 1841. június 21 -i szüleihez intézett levélből megtudjuk, hogy az egri tisztújítás szerencsésen végbement. ,.A nép teiyes (!) diadallal kicsapta Csépánt s Rózsát, mint főbíróját zászlókkal vitte a templomba eskünni; innen az Érsekhez mentek tisztelkedni, ki őket igen szívesen fogadó, tő-le pedig Csilkyhez." 1895. február 1.: „...három év óta teljesen távol állok politikusokkal és hivatalviselőkkel való minden érintkezéstől ...” 1895. augusztus 2.: „Nagyon sok csavargás van most rajtam családi és üzleti dolgokban; mint apán, megnehezült az idők viharos járása felettem vénségemre.” 1895. szeptember 30-i levelében panaszolja, hogy az apró betűs szöveget nem tudja olvasni, annyira meggyengült a szeme. 1898. április 27-i levele szerint egyházkerületi tanács- bírói tisztségéről azért mond le, mert hallási képessége meggyengülése folytán nincs abban a helyzetben, hogy kisebb körű s halk hangon folytatott tanácskozásokban részt vegyen. 1900. február 5.: „Én megvagyok tűrhetően, csak a nagy sár le ne húzná a kalucsniimat,” 1906. február 16-i levelében influenzára panaszkodik és azt írja, „sok mizériám van régi rossz lábammal is.” 1906. szeptember 16.: „Nem ér már semmit a lábam, sem a fülem, sem a szemem . ..” 1907. január 3.: „Én októberben betöltöttem a 80-as életkort, ínkálnák még, de nincs hova, olyan a honi sajtó ez idő szerint, hogy a farkasakkal üvölteni nem tudok. Ki kellett vándorolnom nekem is, egy párisi hetilapba írok néha.” (A Le Courrier Européen-be, korábban már szóltunk róla.) 1907. július 11.: „Bizony szomorú viszonyok közt végződik az én csekély pályafutásom is; legkisebb kilátás sincs arra, hogy én egy jobb fordulatot érjek meg.” 1907. augusztus 17.: „Hát bizony nekem matuzsálemi kort kellene, úgy látszik, érnem, hogy Olyan, amilyen fáradozásaimnak tényleges eredményét meglássam.” 1909. március 2.: „...csak folytatom tűnődéseimet Naplómban.” 1911. szeptember 25.: „ . . .Ferencz József már senki sem, már csak a saját bőrét félti, borsódzik a háta attól, hogy páratlan pazar életmódjától, az államügyekkel való pepecseléstől elesik s a Hradsinba internálják, mint V. Fer- dinándot.” 1914. január 27-én Mezei Ernőnek írja: „A nemzetiségi kérdésben elvtársak vagyunk.” 1914. szeptember 17.: „Engem rendkívül bánt az a tömérdek szenvedés, mellyel a háború a világot elárasztja, amit most közelről látunk” . . . „Nagyon súlyosnak, szinte kétségbeejtőnek látom az ország helyzetét, összes fegyveres erőnk Galíciában van . . . másfelé annyira haderő hiányában vagyunk, hogy a szerbek, akiket früstökre akartunk megenni, offenzívában vannak . . . Meglehet, hogy a németek sokáig lesznek most Franciaországgal elfoglalva, az alatt az orosz, mint már látjuk, óriási túlerejével elbánik velünk... Én ilyennek látom a helyzetet. Kellett ez nekünk? Szükséges volt, kikerülhetetlen volt, hogy így következzék be? Ki a bűnös?” O A Világ írta Mocsáry Lajos halálakor: „ . . .a zászló, mellyel Mocsáry az ő hársai közé visszavonult, a győzelemben való bizalommal emelkedik fel.” E zászló nem jelképes. Mocsáry monográfiaírójától tudjuk, 1947-ben még őrizték Andornakon azt a nemzeti színekkel díszített fehér, nehézselyem zászlót, melyet Miskolc város asszonyai és leányai hímeztek a lelépő „demokrata" alispán és a megválasztott ellenzéki képviselő tiszteletére. Mocsáry ezzel a zászlóval vonult vissza hársai közé An- dornakra. Sorra érdeklődöm, a zászlóról nem tudnak semmit a községben ma mór. Szerencsém volt. A zászló látványánál értékesebb és érdekesebb útravalót hozhattam magammal Mocsáry Lajos lassan kiürülő emléktáráiból. Az általános iskola igazgatója, s egy tanára jóvoltából: Papp Mihály emlékezését. A mehémrendelt ískolásfiúval lakásán keressük. Nincs otthon, épp zöldségfélékért ment föl a hegyoldali pincébe. Várjuk meg, esetleg menjünk elibe, ha sürget a dolgunk. Menjünk. A kis Prákai-fiú jól ismeri Mihály bácsit. Útközben, már a főúton találkozunk, kerékpáron tolja könnyedén a zsákba szedett zöldség et-k rum pl it. Éveinek száma már 78, de fiatalos arcáról, mozgékonyságából ezt senki se találná ki. Amitől tartottam, nem következett be: azon nyomban és készséggel beszélt a hatvanegynéhóny évvel ezelőtti időkről. Nem faggatom, épp csak megkérdezem: milyen emlékeket őriz Mocsáry Lajosról. Az „öregről", hogy félreértés ne essék.- Én csak a legjobbat mondhatom. Valahogy nem olyan volt, mint a többi urak ... Én amolyan kiscselédféle voltam az udvarházban, főként mellette segédkeztem. Tettem, amit éppen tenni kellett. Talán a legtöbbet a pipa, meg a dohány körül. Mindig szívesen szólt hozzám. Ekkortájt már mindig fájt a lába. Az ablaknál üldögélt, s onnan nézelődött. Egyszer lent játszadozó rongyos parasztgyerekeket vett észre. Nézte, nézegette hosszan. Elfordult és csak ennyit mondott: „Szegények ...” — Nemcsak olyanok jártak hozzá ... ezek a nemzetiségi emberek, akikkel „poktált”, hanem az urak is, a hata
