Hevesi Szemle 3. (1975)
1975 / 1. szám - A SZEMLE KÖNYVESPOLCA
Cigány mondattan A közelmúltban hagyta el a nyomdát Vekerdi József és Mészáros György: A magyarországi oláh cigány nyelvjárás mondattana c. kötete. (Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest, 1974.) Ez az első oláh cigány mondattan a világon. A kötetnek Heves megyei vonatkozása is van: Mészáros György ciganológus megyénkben, Egerben dolgozik. A kötet lényegében folytatása Hutterer Miklós és Mészáros György: A lovári cigány dialektus leíró nyelvtana; hangtan, szóképzés, alaktan, szótár c. kötetének. (Budapest, 1967. Magyar Nyelv- tudományi Társaság 117. sz.) A cigány mondattan tárgyalásakor a szerzők azonban nem szorítkoztak a lovári nyelvjárásra, hanem a többi magyarországi oláh cigány nyelvjárásból is merítettek példákat. A szerzők, — akik a magyarországi cigánykutatók kis csoportjának tagjai — kereken hat esztendeig dolgoztak a mondattanon. A cigány nyelvnek nincs irodalmi nyelve, a mindennapi élet köznyelvi, élőszóbeli anyagára kellett támaszkodniuk. Valamennyi iro- dclrni nyelv — állapítják meg a szerzők — áttételekkel alakul ki a beszélt nyelvből, önálló fejlődés esetén első áttételként a mindennapi élet nyelvéből először élő-szóbeli, költői (esetleg elbeszélői) stílus alakul ki (pl. epikus énekmondói stílus a görögöknél, indek- nél, különböző nomád népeknél; vallási ének stílus a sumiroknái stb.). Második áttételként az élőszóbeli költői (ill. elbeszélői) stílus módosul és válik irodalmi nyelvvé az írásbeliség megindulása után. Ha a fejlődés nem önálló, hanem az írásbeliség megindulása más fejlettebb kultúrájú népek irodalmának hatására történik (pl. valamennyi európai népé a latin, ill. görög irodalom hatására a kereszténység felvételekor), további módosító elemként befolyásolja az irodalmi — beleértve a hivatalos nyelvet (pl. a magyar irodalmi nyelvet a latin nyelv mondatszerkesztési sajátosságai). A cigány nyelvben az említett áttételes fejlődésnek mindkét fokozata hiányzik, illetve csökevényesen van meg. Ismeretes az is, hogy a fejlődés második fokozata, az írásbeliség sohasem volt meg a.. cj/9°ny°l<nál- Ezen túlmenőleg az előző fejlődési fokig: élőszóbeli költői vagy elbeszélői nyelvi stílus határozott kialakításáig is csak csökevényesen és alkalmi jellegei jutott el a cigány nyelv. A cigányság nem rendelkezik hagyományos, nemzedékről nemzedékre örökített, országhatárok átlépése után is megőrzött verbális folklór-anyaggal (sem versek, sem mesék alakjában). Elsősorban ennek a hagyományos folklór-anyagnak hiányával magyarázható, hogy nem alakult ki a mindennapi nyelvnél szigorúbban szerkesztett vagy bonyolultabb mondatokat használó, kötött élőszóbeli irodalmi nyelvi stílus. Csupán kívülről, nem cigány nyelvészek részéről történt több ízben kísérlet cigány irodalmi nyelv megteremtésére. E kísérletek azonban nem vezettek eredményre. Annak ellenére sem, hogy éppen a cigány mondattan ÉS-beni recenziójára (1974. augusztus 24.) Szegő László (ÉS., 1974. szeptember 7.) az ellenkezőjét állítja; hivatkozva hazai vonatkozásban Daróczi (Csoli) Józsefre. Attól ugyanis, hogy valaki, vagy valakik az oláh cigány nyelvjárás sok dialektusa közül (lovári, gurvári, cerhári stb.) az által beszélt nyelven verseket ír, netán fordít (József Attilát) attól még nem mondhatjuk, hogy a cigány nyelv irodalmi nyelv. Az említett verseket, fordításokat még azok a cigányok sem értik teljesen, akik a szerzővel azonos dialektust beszélnek, mert a régi cigány gyökszótárakból átvett szavak feltámasztásával nem esik egybe a nyelvet beszélő csoport lexikális ismerete. Azonkívül ki döntötte el, hogy a sok európai cigány dialektusból melyik az a dialektus, amelyet minden költői eszközzel iiodalmi nyelvvé kell kifejleszteni? Az alig 2—3 ezer szavas cigány szókincs (ebből cigány kb. 1200) bővítése olyan nyelvújítási feladat lenne, ami nem oldható meg. Ebből következik, hogy az ,,irodalmi” nyelvet csak azok értik, akik kreálták. Nem sok fantázia kell ahhoz, hogy elképzeljük azt a hatalmas munkamennyiséget, amely cigány irodalmi nyelv híján ebbe a 164 oldalas könyvbe a szerzők fektettek. Az írott szöveg hiányában csak az élő beszédből szűrhették le a cigány mondattan szabályait. Ez viszont rendkívül nehéz és bonyolult volt, mivel az élő beszéd mindenkor lazább a szabályosságot igénylő irodalmi nyelvnél: a mondathatárok erősen elmosódnak, a szövegösszefüggésből odaértendő, kimondatlan fogalmak száma nagyobb, az anakoluthikus szerkesztés gyakoribb. A szerzők hatalmas élőbeszéd-anyag gyűjtésén kívül felhasználták elsősorban saját mese- és dalszöveg gyűjtésüket. Ezenkívül, mint teljesen megbízható anyagot, Csenki Sándornak az 1940-es évek elején gyűjtött cigány meséit (kéziratban, letétként, cigány nyelven, a püspökladányi Karacs Ferenc Múzeumban. A teljes cigány mese anyagot a szerzők fordításában ebben az évben adja ki az Európa Könyvkiadó, Népek méséi sorozatban.) A kötet mindössze 500 példányban jelent meg. Érthetetlen ez számunkra akkor, amikor úttörő jellege miatt, szakmai körökben az egész világon érdeklődésre tart számot. Méltatlan ez a magyar cigánykutatás eredményeihez is, amelyre már egész Európában évek óta felfigyeltek. Többet érdemelt volna ez a munka. Nagy Zoltán Aki a húszas és harmincas években Gom- bocz Zoltán, Horváth János vagy Thiene- mann Tivadar előadásait hallgatta az egyetemen, az valahogy másként lett tanár, mint a többiek. Ezek a professzorok nemcsak azért voltak nagyszerű emberek, mert kitűnően értették és tanították tudományukat, hanem azért is, mert rányitották hallgatóik szemét Európára s ezzel az országot kiemelték a keleti provinciák sorából. Tanítványaik Párizsba, Londonba, Berlinbe, Rómába, Münchenbe, Tallinba jártak nyaranként tanulmányútokra. Utóbb tanárokká válván az ország különböző iskoláiban tanítottak s a szigorúan logikus gondolkodást, a tudásadta szerénységet, a tudomány tiszteletét tanítványaik fejébe, szívébe. Merem állítani, hogy még a mai második és harmadik tanárnemzedék magyar óráin is át- átizzik ezeknek a professzoroknak egy-egy tanítása, mondta. Ilyen volt Szerb Antal is, a Vas utcai Széchenyi István kereskedelmi iskola magyar—angol szakos tanára. Munkásságának marxista értékelésével elég sokat késett kritikai irodalmunk. Élete, embersége előtt először a felszabadulás után, 1945-ben, a nagy számbavétel idején (ki maradt meg?) hajtottuk meg a kegyelet és emlékezés lobogóit, később az ötvenes évek elején mint afféle polgári kacatot teljes egészében elutasították. Poszler György monográfiája most nemcsak a megpróbáltatásokban és szellemi szenzációkban gazdag írói pálya fordulatait mutatja meg, de kissé tükre egy egyetemi és tudománytörténeti korszaknak, amely Babitsosai kezdődik és 1944-gyel zárul. POSZLER GYÖRGY; Szerb Antal Szerb Antal életének főműve a Magyar irodalomtörténet, a harmincas évek közepén, sőt később is irodalomtörténeti szenzáció volt. Ezért is támadták olyan hevesen és követelték, hogy vonják ki az iskolai könyvtárakból, ne engedjék a gyerekek közelségébe. Vérlázító volt merészsége, rendszere, stílusa. Az irodalmi fejlődésfolyamatot osztályok és befogadók pluralitása szerint főnemesi, köznemesi, nemesi, polgári korszakokra bontja. Az effajta korszakalkotás rengeteg veszélyt rejt magában, mert ha mereven alkalmazzuk, teret enged önkényes besorolásoknak. Egyenetlenségeket okoz. Igen nehéz volt már a harmincas években is elképzelni, hogy Petőfi nemesi író lett volna és forradalmisága csak afféle biedermeier manir vagy Arany Jánost csak mint akadémiai titkárt bemutatni és elfelejteni, hogy ő a Toldi és a Buda halála szerzője. Dehát ebben az irodalomtörténetben nem ez volt az izgalmas, hanem a múlt tagadása és az európai szellemtörténeti iskola. Annyira bátorhangú és szokatlan írásmű volt, hogy nem is Budapesten, hanem Kolozsvárott jelent meg. Bár a szerző kö/eti Szerb életútját a Deák téri lakástól a balfi tömegsírig, mégsem életrajzi adatokra építi munkáját. Életrajzi adatokat csak ott említ, ahol és amikor elengedhetetlenül szükséges. Intellektuális élményekben gazdag életet és fejlődés- vonalat ábrázol, amelyből a század első felének tudományosságát, irodalmi áramlatait jól ismerő, befogadó, rendszerező elme mindennapjai és teljesítménye bontakozik ki az olvasó előtt. A könyv fejezetei — Lázadó zsengék, Szellemtörténet és pszichoanalízis, Magyar irodalomtörténet, Múzsák a fegyverek között — egy-egy életszakaszt fognak össze. Kiindulópontjai a Kölcsey disszertáció, a Babits Mihályról, William Blakeről, Berzsenyiről írt esszék, befejezése pedig a Világirodalom történet és a Száz vers, ez az intő, figyelmeztető, vigasztadó antológia, amit szinte élete utolsó pillanatáig maga mellett tartott. A monográfiát qondos forráskutatás jellemzi, de mintha a szerző a kelleténél többet időzne a harmincas évek irodalomtörténeti kísérleteinek elemzésénél, a Szerb Antalt ért hatások kimutatásánál. Megítélésem szerint Sík Sándor magyar órái nem voltak olyan hatással Szerb fejlődésére, mint Horváth János órái. Mint tanár is szuverén egyéniség volt. Ez azonban mitsem von le a monográfia értékeiből, mert egy kivételes tehetségű tanár és író életútjának minden fordulójára rátekint, értékeit és ellentmondásait felfejti. Összegezésként érdemes lett volna összeállítani a Szerb-művek kronológiáját. (Akadémiai Kiadó) Ebergényi Tibor ur> 79
