Hevesi Szemle 3. (1975)

1975 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Bakos József: Felszabadulás utáni nyelvhasználatunk néhány kérdéséről

megfogalmazzuk, akikre hatni kívánunk. Azt is tudjuk azonban, hogy ma még az eltérő réteghelyzeteknek megfelelően eltérők a nyelvhasználati formák is. A nyelvművelő munkának erre is tekintettel kell lennie. Azt is hangsúlyoznunk kell, hogy politikai, társadalmi, gazdasági és művelődési életünk fejlődésével együtt jár a tudományos gondolkodás hatásának szélesedése, a szaktudományok eredményeinek sokoldalú felhasználása. Ehhez igazodik mindennapi életünk nyelvhasználata is. Egészséges tehát az a folyamat, hogy egyre több szakszó vállal nyelvi szerepet, és behatol a köznyelvbe is. Ez a folyamat az utóbbi években meggyorsult: sok új tárggyal, fogalommal, munkaformával ismerkedhettünk meg. A leggyorsabban a szókincs, illetőleg a szóhasználat reagált a változásokra, s az emberek megtanulták az új szavakat megfelelő szerepükben használni tudni. Azt azonban már nemkívánatos tünetnek kell ítélnünk, hogy egyesek túlságosan is elszak- másítják a mindennapi élet nyelvi formáit, erősen telítik megfogalmazásukat idegen szavakkal s tartalmatlan nyelvi sablonokkal. A különböző társadalmi sablonok, illetőleg viselkedés- és magatartásformák is melegágyaivá váltak a nyelvi egyformaságnak, merevségnek; az üres, a gépies és a közhelyekkel teli nyelvi formáknak. Az egyes hivatások, szakmák nyelvhasználata közötti merevebb elzárkózásnak is egyre gyakrabban lehetünk tanúi. Sőt egyugyanazon szakmán belül is zavaros a terminológia. Szükségszerű-e ez a folyamat? Semmiképpen! Nem az a hiba ugyanis, hogy a jogász, az orvos, a műszerész, az agronómus, a kereskedő foglalkozásának megfelelően a szakma nyelvét használja, hanem a baj ott jelentkezik, ha az egyes szakmák szántszándékkal, mesterségesen fokozzák a nyelvi elkülönülést, s így akadályozzák a megértést, az egyértelmű kommunikációt.

Az is egészséges fejlődési tünet, hogy szélesedik a műszaki nyelvben való jártasság. Igen hasznos nyelvművelő feladat a műszaki nyelv ápolása, gondozása. A műszaki terminológia nyelvi, nyelvhelyességi vonatkozásairól is szólnunk kell. A nyelvvédő, a nyelvművelő szakcikkek különösen sokat foglalkoznak a mozaikszókkal, s nem általában a mozaikszó ellen van kifogásuk, hanem azt hangsúlyozzák, hogy a kelleténél több van belőlük. Bizonytalan a kiejtésük is. Egybeejtendők pl. a MÉK, MEZÖKER, s betűző ejtésüek az NDK, OTP mozaikszók. Sokszor egészen elhomályosult az az eredeti teljes elnevezés, amelyből a betűszók származtak, s valóban sokan éppen ezért nincsenek tisztában ezeknek a nyelvi formáknak használati értékével. Az -ért utótagú összetételek (KÖZÉRT, TEJERT, VASÉRT, OFOTÉRT stb.) értelmezése is ezért bizonytalan. Kevesen tudják pl., hogy az -ért szótag az értékesítő szóalak rövidítése útján jutott nyelvi szerephez, a is rá kell ózonban mutatnunk, hogy a mozaikszók, c rövidítések ma már kiiktathatatlanul szerves részeivé váltak szókincsünknek, szóhasználatunknak. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy nem egy közülük köznévként versbeli szóvá is vált. Csak néhány példát ennek bizonyítására: „Én ennék csak, egész nap ennék, megenném ez egész közértet” (Rónai András Mihály: Sokra vittem). A szó továbbképzett alakja is versbeli szerephez jutott: „Része lettem a külvárosi tájnak, ismertek a közértes lányok is” (Ténagy Sándor: önarckép). Ladányi Mihály költeményében is nagyon kifejező stíluseszköznek bizonyul egyik mozaikszónk: „Nem láttak még ily ékes-fényeset, se márkinők, se főrészvényesek, mint amikor Dunánkra hull a pír, s az estben felragyog hogy KERAVILL” (Ladányi: Kedvesebb hazát). Igen divatos szóvá vált mai nyelvhasználatunkban az idegen eredetű szituáció megnevezés és ennek rövidítése: a szitu. Harcoljunk ellene mindenáron? Ismétcsak költői példát idézhetünk arra, hogy ez a rövidítés is versbeli szóként sajátos közlő és kifejező értéket képviselhet: „Bajom — úgy mondják — hogy a vershez szitukat keresek..." (Palocsay Zsigmond: Helyzetkép egy keresetlen vershelyzettel).

Eddigi gondolatmenetünkből az is kitűnhetett, hogy nem minden változás és új jelenség a romlás tünete a nyelvben. Egy nyelvi ténnyel kapcsolatban nem lehet és nem szabad csak úgy általánosságban ítélkezni arról, hogy helyes-e vagy helytelen. Még ma is a közönség körében a leggyakrabban felvetett nyelvhelyességi kérdés: szükség van-e az idegen szavakra, s mi a korszerű nyelvvédő feladat veiük kapcsolatban. Bárczi Géza Nyelvművelésünk című hasznos összefoglalásában megfogalmazta ezzel kapcsolatban a valóban követendő eljárási formákat, módszereket és az elvi álláspontot. Az idegen szavak általános és öncélú irtása nem korszerű feladat. Bárczi szerint „a régen meghonosodott, nyelvünkben sok nemzedéken át élő jövevényszavakat irtani bűn volna nyelvünk múltja és jelene ellen egyaránt”, de a fölösleges idegen szavakat nem részesíthetjük védelemben. Ezek nagyrészét elsősorban a gondolkodásbeli tunyaság és a nyelvi kifejezésben renyheség, kényelmesség számlájára írhatjuk, mert az idegen szóhasználattal élők nem vállalják a helyes magyar szavak, a megfelelő magyar kifejezések megkeresését és a nagyon gazdag rokonértelmű szósorból való válogatás fáradságát. Ha egy idegen szó közkeletűvé válik, ne harcoljunk ellene, de az ellen a gyakorlat ellen küzde- nünk kell, hogy élőszóbeli megnyilatkozásainkban és írásbeli fogalmazásaikban annyira elszaporodjanak az idegen szavak, hogy már a megértés gátlóivá váljanak. Újabban pl. az ellatinosodás veszélye fenyeget bennünket: sok felesleges latin és ál-latin szó jut nyelvi szerephez. Annyira sok, hogy igazat kell adnunk a költőnek is, amikor így ítélkezik: „Idegen, korcs szavak romboló hada jár" (Vészi Endre: Éji Himnusz).

Mai szóhasználatunk néhány kívánatos és nemkívánatos fejlődési, állapotbeli jellemzőiről is szólnunk kell. Szinte kimeríthetetlen példatárt lehetne összeállítani azokból a szavakból, amelyek a felszabadulás óta kerültek be szókészletünkbe. Most csak néhány jellemző megnevezést emelünk ki: népbolt, népművelő, népnevelő, élmunkás, tervgazdálkodás, tervteljesítés, tanácsház, úttörő, munkaegység, ipari tanuló, pártiskola, taggyűlés, békeharc, társadalmi munka, gyermekváros stb., stb. A politikai, a társadalmi változásokkal kihalványultak a közhasználatból az elmúlt társadalmi, gazdasági életre utaló ilyen szavak: főispán, alispán, cseléd, inas, nagysága, menhely, népkonyha, munkaszolgálatos, altiszt, summás, csendőr, gyáros, kaució, karpaszományos stb., stb. Hogy milyen nagy jelentőségű a szókincsbeli változás pl. parasztságunk életében, bizonyítja még az is, hogy költőink versbeli témául választották ezt az örvendetes nyelvi jelenséget is. Kiss Anna pl. költeményében azon örvendezik, hogy a parasztság nyelvhasználatában, alapszókincsében „nevezetes” főnevekké váltak ezek a szavak és szókapcsolatok: übétitkár, szocializmus, tagság, közös, nyereségrészesedés stb. (Kiss Anna: öregek). Az idézett szósort gazdagíthatjuk még ezekkel a nevekkel: háztáji, zárszámadás, agronómus, tszcs, közgyűlés, brigádvezető stb., stb. Mindezt nyelvi, nyelvhasználati nyereségének tekinthetjük. De azt már a nemkívánatos nyelvi alakulatok között kell elszámolni, hogy a szakszavak egyi- ke-másika nyelvi formájában sem megfelelő. A csomagol, csomagolás nevek helyett és helyén feleslegesen idétlen- kednek a kiszerel és a kiszerelés szavak. Nem volt úgylátszik eléggé szakszerű a tojáspor összetétel sem a szak- szerűsködő és hivataloskodó illetékesnek, ezért helyette megszületett a porított tojás szószerkezet. A nyelvrrvűvelős- ködő élclapoknak kedvenc témájává vált joggal ez a megnevezés. A debreceni Dongó (1953. nov. sz.) ajánlja is az analóg-formákat: fasor: sorított fa, hajnalom: pirított hajnal (Vö. MNy., 1954. 477). A qyűrhetetlen szövet nyelvi formát is túl egyszerűnek ítélték egyes hivatalból is kö- rülményeskedő szakemberek, s kitalálták helyette a rossz hangzású gyűrtelenített megnevezést. Hallottuk és olvastuk a még fontoskodóbb gyűrődés csökkentett minősítés! is.

Feltétlen nyereségnek kell tekintenünk azt, hogy újabban nyelvhasználatunkból kihullanak a valamikor nagyon divatos mozqalmi zsargon szóhasználati formái. Egyre ritkábban halljuk és olvassuk ma már ezeket a nyelvi képleteket: iránytveszünk arra, hogy..., élére állítjuk a kérdést, jól vagy rosszul viszonyulunk a kritikához, kivitték a tagság felé a problémákat, a konkrét hiányosságok vonatkozásában, üzemünk szűk keresztmetszeteinek vonalán stb., stb.

Bizonyos nem kívánatos szóhasználati formák újabban is jelentkeznek. Gyakran feleslegesen jutnak szerephez az önmagukban is elvonatkoztatást, általánosítást és elsze- mélytelenítést kifejező megnevezések. Ilyen szavakra gon-