Hevesi Szemle 3. (1975)

1975 / 4. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Kávássy Sándor: A nemzetfogalom átalakulása a magyar történetben (1790-1848)

•IHllllllllllllllllllllllllUillllllllIIIIIIIIIIMIMIIIIIIilllllllllllUlilllllllllllllllinillllllllllMIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIHIMIIIillllllllllHlllllllllllllllllllllllinlllllllHIIIIIIIIIMIIItlIIIIIIIIIIIHIIIIIIIHIIIIIIIIIIIIIUIimilMIIIIIIIIMIIIIIIIIIIIIMIIM

KÁVÁSSY SÁNDOR:

A nemzetfogalom átalakulása a magyar történetben (1790—1848)

A feudális Európának a XV. századtól már kiforrott nemzetszemlélete volt, a nemzet a kiváltságosok politikai közösségét jelentette, valamely nemzet agjának lenni, elsősorban az uralkodó osztályhoz tartozók előjoga volt. így amennyiben nemzetről, nemzeti szuverenitásról esett szó, pillanatra sem volt kétséges, hogy főurakra, főpapokra, nemesekre, privilegizált városi polgárokra, illetőleg ezek szuverén hatalmára kell gondolni, míg a hazafit a rendi kiváltságok védelmezője testesítette meg. Lévén a feudális gondolkodás alfája és ómegája a kiváltság, elméleti formáját tekintve, a nemzetfogalom is a feudális közjogra ment vissza. A nép a misera plebs contribuensszel, a szegény adózó néppel volt azonos.

Semmi különös sincs hát benne, hogy amikor a XVI. század elején Werbőczy elvégezte a magyar szokásjog összefoglalását, éles határvonalat vont rendi értelemben vett populus, vagyis a nemzet és a plebs fogalma közé. A populus „neve és elnevezése alatt — oktatja olvasóját a Hármaskönyv — egyedül a főpap és báró urakat és egyéb mágnásokat s a többi nemeseket kell értened”, m:g a plebs elnevezésen csak a nem nemeseket, mert miként a nem a fajtól, úgy különbözik a plebs a popu- lustói.

Ez azután úgy elmélyült s oly mértékben hatotta át a következő századok közgondolkodását, hogy (talán Zrínyit kivéve,) még a nemzeti szentként tisztelt legkiválóbbak sem tudtak elszakadni tőle. Jellemző, hogy a korabeli magyar viszonyokat ismertetve, memoárjában II. Rákóczi Ferenc is mint a „négy rend” politikai közösségéről emlékezik meg nemzetéről, mert a népnek — mint írja — „a törvények szerint nincs is más tulajdona, csak a lelke”.

A XVIII. században azonban végképp lealkonyodott ennek. A jogtalanság és a kiváltságok eltörlését követelő, s a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavával fellépő burzsoázia új nemzetfogalomnak adott testet. A nemzet fogalmát a társadalmi valósághoz igazítva, a népszuverenitás, valamint a polgári jogegyenlőség elvének megfelelően, a nemzetet a nemzetté lett néppel azonosította, amely a polgári átalakulás kiegyenlítő folyamatában a terület, a népesség, a termelőeszközök egyesítése, továbbá a népen belüli különbözőségek fokozatos elhalványulása révén egységesebb, etnikai tekintetben is meghatá- rozhatóbb közösségé formálódott.

A burzsoázia, mikor így járt el —• mint ismeretes —, haladó osztályhoz méltó cselekedetet hajtott végre, s azon túl, hogy ország-világ előtt bizonyságát adta, hogy „hű meghalló”-ja a törvényeknek, roppant erejű eszmei fegyvernek helyezte magát birtokába. A néppel azonosított nemzet fogalma ui. alkalmas eszköznek bizonyult arra, hogy harcra szervezze a tömegeket, s élükre állva ragadja magához és sajátítsa ki azt a hatalmat, melyet addig, azon az elméleti jogcímen, hogy ő a nemzet, a nemesség birtokolt.

A nemzetfogalom megújítása a forradalom csarnokába érkező Franciaországból indult ki, és kezdeményezői az emberi szellem nagy forradalmárai, a francia felvilágosítók voltak. Felismerve, hogy a rendi nemzetfogalom felett már eljárt az idő, és azzal már mit sem lehet kezdeni, ha a polgári átalakulásból kibontakozó nemzet történeti tényét kívánják felmérni, a rendi nemzetfogalmat, mint teljesen ésszerűtlent és hasznavehetetlent az ámuló Európa szeme láttára lomtárba, a kevéssé tiszteletre méltó ócskaságok közé dobták és a legtermészetesebb egyszerűséggel jelentették ki, hogy a nemzet ez állampolgárok összessége.

A francia példa rövidesen majd mindenütt követésre talált, ahol a feltételek már megértek. A haladó erők francia kollegáik gesztusával és a tőlük tanult nagyvonalúsággal vetették el szerte Európában az elaggott rendi nemzetfogalmat, s tették magukévá a polgárság nemzetszemléletét.

Az egész Európát feirázó és lázba hozó nagy kezdeményezés nyomán, a XVIII. század második felében nálunk is késedelem nélkül jöttek működésbe az elmék. A nemzetíogalom első magyar reformátorai azonban mégsem a francia polgárság nemzeífogalma, hanem egy másik nagy újító, Herder eszméi alapján indultak ei. Herder, a német romantika nemzetfogalmának megalkotója, szemben a francia felvilágosítókkai, nem az állampolgárok mechanikusan vett összességére, hanem az etnikai értelemben vett népre alapozta a nemzet fogalmát, s a nemzetet etnikai, nyelvi közösségnek fogta fel, innen az általa meghatározott nemzet nép-nemzet elnevezése. Eszméi egyébként — mint tudjuk — nemcsak versenyre keltek a felvilágosodás francia nemzetszemléletével, hanem számos országban le is gyűrték azt és óriási hatást gyakoroltak a korabeli Európa művelt rétegeire. Hatása alatt és az ő eszmekörében fogalmazta meg a maga nemzetfogalmát a mi Bessenyei Györgyünk is, aki talán az elsők között is elsőként szakított a rendi nemzetfogalommal és képviselt műveiben előremutató nemzetszemléletet. Jellemzően világít felfogásának herderi gyökereire ismert megállapítása, miszerint minden nemzet nyelvéről ismerhető meg leginkább, s azt a „nemzetet, melynek anyanyelve nem volna”, megnevezni sem lehetne.

A német romantika herderi eszméi alapján alakította ki a maga nemzetfogalmát a következő nemzedék is.

Herder eszméi hatották ót Kölcsey nemzetszemléletét, aki hangoztatta, hogy a haza, nemzet és nyelv egymástól elválaszthatatlan dolgok, és Herder gondolatai nyomták rá bélyegüket a tőle alig fiatalabb Széchenyi nemzetfogalmára is, aki a nemzet alapjának a közös leszármazást, leglényegesebb ismertetőjegyének pedig a nyelvet tekin- 45 tette, mely, ha „fennmarad, a nemzet is él”, de ha egyszer elnémul, „csak gyászfűzért terem a hon”. Feltehetően Herder eszméiben kell keresnünk Wesselényi nemzetszem-