Hevesi Szemle 3. (1975)
1975 / 4. szám - JELENÜNK - Gyurkó Géza: Főkönyvelők a mérlegen
K. K. közgazJELE INI ö INI K illllllllllHMIItlHIIIIIIIIIIIHIIIIIIMIimill<lllllllltllllllllllllllllMIIIIIIIIIIIIIIIH<l If f III 1111 HŰI HmilMIM IMI 1111 ! GYURKÓ GÉZA: Főkönyvelők a mérlegen *ÍM*lllllltUINIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII'Hl(HfllllllllHHItl«lllllllllllltltt1IIMIItMIII IIUIIIMIIIHHIIIItlIIIIIIKIIIIlIflIIIIIHIIIIIIimilllHIHIIHIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIKT Az Értelmező Szótár fogalmazása sem éppen lírai: ,,A vállalat, intézmény anyagi eszközeinek és pénzforrásainak, azok változásainak (a gazdasági műveleteknek) és a gazdálkodás eredményeinek rendszeres, folyamatos, megszakítás nélküli feljegyzése." Ez a könyvelés. Aki csinálja: az a könyvelő. És, aki végső soron a könyvelők munkájáért, az egész nyilvántartás helyességéért, a gazdálkodás eredményességéért az igazgató, a szövetkezeti elnök, a vállalati vezető mellett a fő felelős: a főkönyvelő. A könyvelők, a fők és a beosztottak, mindazok, akik igazán azok: esküsznek munkájuk szépségére. A kívülálló száraznak, unalmasnak érti és érzi, és kaján szóval nem is főkönyvelőnek, de főkukacnak hívja őket. Miért a kettősség, hogy ma már ugyan tudják az emberek, hogy nyilvántartás nélkül nincs is gazdálkodás és könyvelő nélkül nyilvántartás, de úgy vélik mégis, hogy főkönyvelő nélkül lenne csak igazán szép az élet. így vélik, így hiszik és úgy tudják: jól is tudják így. J. F. egy kisebb egri vállalat főkönyvelője. Volt. Évtizedig. Most valami, de meglehetősen súlyos szabálysértés miatt vizsgálat folyik ellene. A kis vállalat minden dolgozója azért drukkol, az istenért, nehogy megússza valahogyan ezt a dolgot. Még az is a kezét dörzsöli most megelégedetten, hogy legalább végre vizsgálat folyik ellene, aki még tegnap lelkes végrehajtója volt az egykori főkönyvelő paragrafust recsegtető direktíváinak. Még a kisszerű zsarnoknak is szüksége van legalább kisszerű talpnyalókra. J. F. egyébként a kákán is csomót kereső — kereső? találó ember volt — mondják most már. Kicsinyes, ám nagyképű fontoskodása, paragrafusokkal bástyázott emberi pimaszsága, lélektelensége és pökhen- disége már az első néhány rövid esztendő után átfogó undort váltott ki mindenkiben a személye ellen. És úgy hazudott, ahogyan egy mélységesen gyáva ember hazudhat, ha vezető beosztásban dolgozik. Szemrebbenés nélkül. Később aztán már akkor sem hittek neki, ha igaza volt. Akkor sem, ha fenhéjázó modorával adott esetben éppen valójában helyes ügyet, a vállalati összérdeket szolgálta volna. J. F. miatt ennél a vállalatnál a főkönyvelő és a mindenbe beleturkáló intrikus egyazon fogalommá vált. — Menjen a fészkes fenébe. Minél előbb, annál jobb! — mormogta B. R., a vállalat régi munkatársa, egykori igen lelkes csatlósa. — De hát családja van... — Nekem is. Mégsem hallgatott meg soha. Úgy turkált az elszámolásainkban, mint ahogyan az önki- szolgáló boltokban lesik, ki a tolvaj ... Menjen a fenébe. Borsódzik a hátam is már, ha ezt a szót hallom, könyvelő, hátha még azt is hozzá, hogy fő ... — Én mindig a vállalat érdekeit néztem. Az, amit nekem itt most bűnül felrónak, az egyszerű emberi tévedés. A könyvelő is ember, tévedhet, én is ember vagyok, tévedtem, ennyi az egész. Csak, hogy a könyvelőket sehol sem szeretik. Itt se. Ezért aztán mindenki ellenem van. Mert nem tűrtem, hogy ne legyen rend. Miért is iűrtem volna? Az emberek igenis hajlamosak arra, hogy ferde utakon járjanak, hogy szabálytalanul vegyenek fel pénzt, hogy kijátsszák a törvényt. Minden ember hajlamos erre. Nálunk is így volt, s nekem ezért kellett szakadatlanul ébernek lennem. Ezért nem szerettek. Más főkönyvelőt sem szeretnének, higgye el — mondta J. F. és szokása szerint nekem sem nézett a szemembe— Nem is értem a kérdést? Miért kellene szeretni egy főkönyvelőt csak úgy általában? Vagy éppen nem szeretni? Aki nem érti ezt a kérdést, az egy Hatvan környéki termelőszövetkezet főkönyvelője: dász. Még visszatérünk hozzá. — üljön le az elvtárs... Ha oda- nyúi az asztalra, talál bort is, pálinkát is. Igyon, ami jólesik. Rögtön végzek — és a Mátra alji termelőszövetkezet főkönyvelője, csak úgy gatyában, mert miben is mosson az emberfia lábat, tovább gusztálta bütykeit a lavór párolgó forró vizében. Vallotta és hirdette, hogy egy lavór forró víz napközben újjávarázsolja az embert. Az elvtárs, aki, ha odanyúl, találhatott bort is, pálinkái is, a termelőszövetkezet főkönyvelőjének az irodájában ült és várt, az egyébként a Nemzeti Bank képviselője volt. De már megszokta ezt a kedélyes, furcsa öregembert, minden faramuci szokásával együtt. Mint embert. Csak azt nem tudta megszokni sem ő, sem más vállalatok képviselői, ahogyan P. G. a szövetkezet adminisztrációját, nyilvántartását, egyszóval, ahogyan az egész gazdálkodását vezette. Mint főkönyvelő. Mire ezek a sorok napvilágot látnak, P. G. már az egyébként megérdemelt nyugdíját tölti. Mindenki szerette persze a szövetkezetben, mert aranyos egy ember volt, olyannyira, hogy zsebből fizető módszereit csak fékezni, korrigálni tudta a vezetőség józan része, de megakadályozni teljesen, azt már képtelen volt. A közhangulat miatt is. — Negyedszázadig volt itt főkönyvelő, és elvitathatatlan, hogy vele kezdődött itt a szövetkezeti mozgalom — így I. Sz., a szövetkezet elnöke, aki ugyan kedélyes szóval emlékezik a nyugdíjas volt főkönyvelőre, de a kedélyen is áttűnik, hogy nem bánta már: letette végre az öreg P. G. a tollat és a munkakönyvét ... — De hát — folytatja —•, már kibírhatatlan volt a módszere. Kibírhatatlan egy főkönyvelő volt. Nem emberileg, mert amúgy aranyos egy figura volt. — Jaj, az volt ám az aranyos ember... Ma is jó lenne, ha ő lenne itt... Mindig volt előleg. Nála mindig. Csak bementem hozzá és mondtam, hogy aranyos Gábor bácsi, megint elvette a menyem a pénzt... Pedig egy kis borocska elkelne. És már adta is az előleget... — fogta suttogóra az öregecske S. A. bácsi, a szövetkezet udvarosa, azazhogy finomabban szólva, a 23 gondnoka, nehogy meghallja az új főkönyvelőség, mit tart ő P G.-ről. Mert annak idején az a joviális
