Hevesi Szemle 3. (1975)

1975 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Szőke Domonkos: Szekfű Gyula társadalomszemlélete

iiiiiiiuiiiiiiiiiiiiinmiiiiiiüiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiumiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiMiMiii

iiliiiilliitmimiiiiiliiiltiiiiiiliiiliiiiilimimimii

1 SZŐKE DOMONKOS:

imiiHiiiiiiiiiiiiuiiiHii=

ISzekfű Gyula 20-as évekbeli társadaíomszemléletej

A konzervatív uralkodó köröknek az 1919-es forradalmi kísérlet fölött külföldi segítséggel kivívott győzelme még korántsem jelentette az ellenforradalmi erők tényleges konszolidációjának a megvalósulását. A konszolidációs folyamat elhúzódásának több oka van. Magyarországon a polgári társadalom restaurációja, éppen a megelőző félévszázados fejlődés politikai kompromisszumából következően, újból a feudális eredetű nagybirtok és a tőkés érdekek politikai uralmának egyidejű visszaállítását tűzte napirendre. A polgári rendszer krízise nálunk éppen a felemás polgári fejlődésből adódóan olyan gazdasági, szociális feszültségeket is a felszínen tartott, amelyek még a megelőző korszak megoldatlan kérdései voltak, amelyek azonban a világháború és a forradalmak okozta új történeti szituációban egészen más tartalommal jelentkeztek. Az uralkodó osztályok számára a válságból való kijutásra csak egyféle kiút kínálkozott: egy ellenforradalmi diktatúra, illetve annak egy mérsékeltebb, konzervatív tartalmú reformokat is alkalmazó politikája. Hogy a magyar uralkodó osztályok miért e megoldás mellett döntöttek, annak igazolásához elég legyen itt csupán arra hivatkozni, hogy a XX. századi magyar társadalom még mindig erős feudális-nemesi arculata, a megmerevedett konzervativizmus alapállásából, visszariadt minden olyan megoldástól, mely gazdasági pozícióknak, illetve politikai hatalmuknak csorbítását eredményezheti. Ugyanakkor ezen politikai körök szembefordultak a jobboldali erők önálló hatalmi törekvéseivel, s a társadalom gazdaságiszociális feszültségeinek progresszív irányú megoldási kísérleteiről pedig hallani sem akartak. Ezen politikai körök messzebbre és mélyebbre látó politikusai, mindenek előtt Bethlen István és az általa fémjelzett mágnás csoport egyes képviselői — akik a politikai legitizmust mint megoldási utat ugyan elvetették — felismerték a nagybirtokos és a polgári osztályok válságának mélyebb és átfogóbb jellegét, semhogy ott és. olyan eszközökkel folytassák a „szabadelvű” politikát, mint ahol és ahogyan az tizennyolc őszén abbamaradt. A nagybirtokos-tőkés körök válságból való kiútkeresésének egyik előfeltétele volt a szélsőjobboldali hatalmi aspirációnak a leszerelése. A szélsőjobboldal erőinek fokozott visszaszorítása része annak a bonyolult és ellentmondásos társadalmi mozgásnak, amelyben a konzervatív — nagybirtokos — tőkés körök, politikai szövetségesük kiválasztásában, a húszas évek elején a magyar politikai élet színpadán szereplő kispolgári, illetve a keresztény- és agrár pártokkal kötendő szövetség mellett döntöttek.

Az államapparátus kiépítésében Bethlen arra tett kísérletet, hogy a konzervatív hagyományokat újjáélesztve parlamentáris keretek között, az ellenforradalmi erőknek csupán azon csoportjait egyesítse, ameiy erők az uralmi restauráció után, egy kellő politikai pillanatban kö nnyén mellőzhetők.

A történelmi osztályok restaurált uralmát eredményező politikai harc megvívásához szükséges eszmei-gondolati fegyver azonban még korántsem állt össze egységes ideológiává. A magyar uralkodó osztályokat talán semmilyen vonatkozásban sem érte olyan készületlenül az új idők szele, mint éppen ezen a téren. 1919 után a konzervatív politikának merőben új történelmi helyzettel és új gazdasági, társadalmi, szociális problémákkal kellett szembenéznie. A Bethlen-féle ellenforradalmi rendszernek nagyjából-egészéből számolnia kellett az iparosodás társadalmi következményeivel, a számszerűen nagy -hányban

felszaporodott proletáriátussal, a középrétegek nagyarányú növekedésével, és az ezekhez tartozó szociális problémákkal. Az ellenforradalom távolabblátó politikusai előtt hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a véres fehérterrornak hosszabb távon nem lehet tartós tömegbázist kiépíteni. A Bethlen-féle konzervatív politika nemzeti újjászületést hirdetett. Alapvető célkitűzése volt. hogy minél szélesebb tömegbázist építsen ki. Az ellenforradalmi korszak Bethlen által fémjelzett konszolidációs kísérletének tehát fontos területét kellett, hogy képezze a rendszer ideológiai arculatának az átépítése.

A jelen dolgozat csupán arra tesz kísérletet, hogy néhány szempontot vessen fel a húszas évek elején formálódó új konzervatív front politikai, eszmei alapjait illetően, mely ideológiának történetfilozófiai, történetpolitikai tételei jelentős részben Kornis Gyula és Szekfű Gyula történetírói és politikai-publicisztikai műhelyében is formálódtak. Az ellenforradalmi kurzus társadalom-építési célkitűzéseinek homlokterében a szellemi önvédelem sáncainak a kiépítése került. Ennek fontos területét képezte a rendszer ideológiai alapjainak az átrendezése. A „keresztény kurzus" eszmeiségének ideológiai gerincét nem kis mértékben a nép, nemzet és a történeti fajiság fogalmának Szekfű-féle értelmezése jelentette. Történetírásunk már feltárta, hogy Szekfű Gyula „Három nemzedékiének történelem-értelmezése milyen módon járult hozzá és teremtett kedvező légkört az ellenforradalom konszolidálásához. Szekfű konzervatív társadalomfelfogása alapvető, nélkülözhetetlen ismérveket szállított ahhoz, hogy a keresztény kurzus a húszas években a saját szájaíze szerint átalakítsa a nacionalizmus ideológiai szerkezetét. Jelen kísérletünkkel a „Három nemzedék” első kiadását háromnégy évvel követő, történeti irodalmunk által mindeddig kellő figyelemre nem méltatott történetpolitikai esszékre szeretnénk irányítani a figyelmet.

Az ellenforradalmi korszak nacionalizmusát ideológiailag természetesen csak a konzervatív hagyományoknak az új követelményekhez alakított legitimizálásával lehetett átépíteni. A magyar konzervatív gondolkodás még a XIX. század hetvenes-nyolcvanas éveiben jelentős mértékben agrárszemlélettel telítődött, melynek következtében antiszemita és romantikus, antikapitalista vonásokkal töltődött fel. Az új ideológia mégsem egyszerűen és kizárólagosan a konzervatív hagyományok kontinuitására épült, hanem mondhatni egy sajátos polgári-nemesi életérzésből fakadt, amely leginkább az összeomlott polgári világ tragédiájának fájdalmából táplálkozott.

A „Történetpolitikai tanulmányok" a kortársak körében éppúgy, mint a történeti irodalomban visszhang nélküli mű. Ez eléggé nehezen magyarázható, hiszen választott témáját illetően a korszak legtöbbet vitatott problémáihoz kívánt hozzászólni.

1920 után tagadni kellett a néptömegnek, mint történelmi tényezőnek a fontosságát. Történelmi és szellemi érveket kellett kovácsolni ' hoz, hogy a bethleni vezetésnek konzervatív reformra épített társadalmi-érdekegyesí- tés programját minél szélesebb tömegek előtt elfogadhatóvá tegyék. Nem véletlenül írja Szekfű Gyula a „Történetpolitikai tanulmányok” bevezetőjében, hogy: „A történetpolitikai tanulmányok a szelep szerepét töltik be, melyen át a szaoadba tódul a gőz és ezáltal a gépezet állandó, rendszeres működése fenntartatik.”

Szekfű történetszemléleti koncepciója abból a téves történetfilozófiai tételből származik, amely szerint a leg-