Hevesi Szemle 3. (1975)
1975 / 2. szám - HAZA ÉS NAGYVILÁG - Berkovits György: Magyar franciák
hogy gyerünk, fussatok, sírni kezdtek, de nekiiramodtak. A francia határőrök rájuk fogták a fegyvert, de nem mertek lőni, jól számítottam. Akkor én is a család után rohantam. — Párizsban elhelyezkedtem egy gyárban, kellett az asztalos. Kevés volt a pénz, kitaláltam, hogy hirdetek: „Asztalos házhoz megy, mindent javít." Rengeteg rendelés érkezett annyit dolgoztam, majd leszakadt a karom. — Amikor a németek megtámadták Franciaországot önként jelentkeztem a hadseregbe, ezért megadták az állampolgárságot. Megsebesültem, fogságba estem, moccanni se tudtam. Elvittek Németországba. Bútorgyárba kerültem, nem is volt rossz dolgom. A haverokon is akartam segíteni, hát mondtam, hogy ők is asztalosok, szeretnénk együtt dolgozni. De rájöttek hogy hazudtam mert a haverok nem tudták megcsinálni, amit kellett, erre mindnyájunkat büntetőtáborba vittek. Megszöktünk. Párizsban akkor már a németek voltak az urak. Bujkáltunk, a Montmartre-i temetőben aludtunk. Az egyik reggel felébredek, hát bújnak elő a sírokból: mind menekült. Le is kaptak bennünket. Visszavittek Németországba. Megint megszöktünk. Újra megsérültem. De azért átjutottunk Lengyelországba, majd egészen az orosz állásokig. Átmentünk. Fogolytáborba kerültem, kértem, hogy mint franciát, szövetségest, engedjenek haza. Repülőre is tettek volna, de közben megtudtam, hogy o cseh hadtest megalakult, gondoltam velük megyek, aztán át Magyarországra. — Akkor érkeztem, amikor Budapestet felszabadították az oroszok. Kopogtatok otthon anyáméknál, nem merik kinyitni az ajtót. Betörtem. Aztán nem akartak elengedni, könyörögve marasztaltak. Hát én lementem Debrecenbe élelmet szerezni. Papírt kaptam a szovjetektől, mint szövetséges állampolgár, és a franciáktól is. Ilyen papírokkal jártam az országot élelemért. De adtam én mindenkinek, nemcsak a családomnak. Három hónap elteltével nem várhattam tovább, mennem kellett vissza Párizsba. — A feleségemet már nem találtam meg. Elpusztult. A gyerekek intézetben voltak. B. R. utazik a vonaton, Budapestre az öccséhez. Mostanában, hogy nyugdíjas, egy évben kétszer látogat haza. Testvére szeretné, ha végleg visz- szajönne. De annak ellenére, hogy a gyerekei már önállóak — és franciák, magyarul nem beszélnek — B. R. nem tér vissza. Háromféle nyugdíjat élvez Párizsban, ezért dolgozott egész életében. Mint háborús sebesültet ingyen gyógyítják. Az öccse sír, amikor búcsúznak. — És maga? — Engem is elkap valami szomorúság, de aztán hamar megnyugszom, mert megyek a gyermekeimhez. O & o W. I. hazatért. — Jól kerestem, perfekt beszélek franciául, a munkámat is szerettem, de a gondolkodásom mindig magyar maradt. Furcsa érzés. Én, mint francia W. I. nem voltam teljesen az, aki valójában vagyok, mert a francia W. I. nem egészen azonos a magyarral. Tehát hamis W. l.-ként éltem Párizsban. Pedig senki sem gyanította, hogy nem született francia vagyok. Különben ne ijedjenek meg, az orvosok szerint is teljesen normális vagyok ... 35
