Hevesi Szemle 2. (1974)
1974 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Németi Gábor: A hatvani ütközet
•UHiiiiiiiuiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiin iiiiiiiiiiiitiiiiititii(iiiiii*iiitiiiiiiiiitiitiiiiiiifniiiiiiiiiiiiii«iiiiiiitiiiiiiifi«iiiiii*ittiiiiMii(Miitiiiiiiitiiiii*iiiii«fiiiiiiiiii*itiii(iiii*ii(iiiiii<iitiittiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiii«iiiiiiiiiiiii«iiiti*iiiitiiiii(iitti«««iiii«iiiiiit«a NÉMETI GABOR: I Az 1849. évi tavaszi hadjárat kezdete ] és a hatvani ütközet [ Í § ................................................................... 1 849. első hónapjaiban igen nehéz helyzetben volt a forradalom és a szabadságharc ügye. Az ország déli részén a bécsi udvar által bujtogatott horvátok és szerbek pusztították a magyar falvakat, irtották a megfékezésükre küldött kormányhű csapatokat. Erdélyben szintén sikerült a forradalom kormányával szembefordítani a román felkelőket a császári ügynököknek. A fővárost is megszállva tartotta az ellenforradalmi hadsereg, amely elől az ország- gyűlés és a kormány kénytelen volt Debrecenbe menekülni. A forradalom vezérkarának helyzete azonban itt sem volt biztonságos, mert a Tiszánál csak egy körülbelül 10 ezer főből álló sereg nézett farkasszemet a 30 ezer főnyi császári sereggel. Görgey, a fővezér 15 ezer honvéd élén a Felvidék hegyei között igyekezett kelet felé utat törni, miközben egyrészt kockáztatta saját seregét, amelyet a bekerítés veszélye fenyegetett, másrészt szinte védtelenül hagyta a Debrecen felé vezető utat. Hála azonban a honvédek hősiességének, a Guyon Richárd közvetlen vezetése alatt kivívott branyiszkói diadal eredményeként a magyar főseregnek sikerült áttörnie az ellenség gyűrűjét és Windischgrötz sem ismerte fel a kínálkozó lehetőséget, nem indított döntő támadást Debrecen felé. Amíg az osztrák fővezér tétovázott és várta a feltétel nélküli megadást, a magyarok igen jól kihasználták a lélegzetvételnyi szünetet. Kassánál végre Görgey fáradt serege egyesült Klapka György hadtestével, a Temesközből pedig megérkeztek a Tiszántúlra a Damjanich vezette honvédcsapatok, valamint Vécsey Károly tábornok a bácskai sereg élén. A Honvédelmi Bizottmány intézkedései nyomán megkezdték működésüket az áttelepített üzemek, fokozták a termelést a régiekben és a kisiparosok is megfeszített erővel dolgoztak, hogy ne csak a lerongyolódott csapatok felszerelését lehessen felújítani, kiegészíteni, hanem el lehessen látni fegyverrel és ruházattal azokat az újoncokat is, akik most jelentkeztek a haza védelmére. A honvédsereg ugyanis nemcsak csapatösszevonások következtében erősödött, hanem a sikeres toborzás is növelte a létszámot. A lelkesedésre jellemző volt, hogy még azok közül is beálltak sokan honvédnek, akik nem érték el a korhatárt, sőt jónéhány nő is részt kért a haza védelméből. így aztán február végén körülbelül 50 ezer főből álló, a viszonyokhoz képest jól felszerelt honvédsereg állott készen, hogy megkezdje az ellentámadást a Tiszánál. A tavaszi hadjárat legelső feladata az volt, hogy elhárítsa a szabadságharc ideiglenes fővárosát fenyegető veszélyt. Ha a támadás sikerrel jár, megszilárdul a kormány helyzete, a csüggedők ismét felbátorodnak, lehetővé válik a harc további folytatása. Ennek érdekében ki kellett ragadni az ellenség kezéből a kezdeményezést is, hiszen 1848 november óta a főhadiszintéren állandóan az osztrákok támadtak, egy-két kivételtől eltekintve. A magyar sereg támadásának eredményeként fel kellett szabadítani legalább a megszállt Duna—Tisza közét, és el kellett űzni az ellenséget az ostromlott komáromi vár falai alól. Ezek azonban csak másodrangú feladatok voltak. A fő cél: az ellenséges főseregen döntő győzelmet aratni, és az udvart békére kényszeríteni. Az új főparancsnok, Dembinszky dolgozta ki a támadás tervét. Ennek értelmében a fősereg a miskolci-pesti útvonalon tör előre, miközben Damjanich egy kisebb sereg élén Szolnoknál támad, hogy az ellenség figyelmét elterelje. A terv jó volt, de a végrehajtás nem sikerült azért, mert Dembinszky nem ismerte eléggé a magyarországi viszonyokat, a fővezérségre pályázó Görgey pedig elégedetlenséget szított a tisztek körében. Az első ütközetre február 27-én került sor Kápolnánál. A csata időpontját rosszul választották meg. A magyar sereg még nem fejlődött fel, az ellenség pedig már koncentrálta erejét. A támadás kudarcba fulladt, nem sikerült az osztrákokra vereséget mérni, sőt a magyarok kénytelenek visszavonulni. A honvédsereg egyáltalán nem szenvedett döntő vereséget. Windischgrötz mégis diadalittasan jelenti a trónbitorló Ferenc Józsefnek: „A lázadó csordákat... szétszórtam és a legnagyobb részüket megsemmisítettem... Remélem, hogy néhány nap alatt Debrecenben leszek, s hatalmamba kerítem a pártütés fészkét." Ferenc József hiteit ad kérkedő fővezérének és közzé teszi az olmützi kiáltványt, amelyben lényegében megszűntnek mondja ki a magyar alkotmányt. A reakció öröme azonban korai volt. Március 5-én Damjanich végrehajtotta a korábban tervezett támadást, és alapos leckét ad az elbizakodott ellenforradalmároknak. Windischgrötz megrémül, azt hiszi hátába került a magyar sereg, lemond a Debrecen ellen tervezett közvetlen támadásról és megkezdi hadserege átcsoportosítását Szolnok felé. Számítása nem volt egészen rossz. Az új magyar fővezér, Vetter valóban úgy tervezi, hogy a szolnoki-kecskeméti útvonalon támad Pest irányába. Éppen ezért a Kápolnától visszavonuló magyar sereget. Szolnok felé irányítják, és Cibakházánál meg is kezdődik a tiszai átkelés. Közben azonban kiderült, hogy az utak szinte járhatatlanok, emellett a csapatoknak ritkán lakott vidékeken kellett átvonulni, ahol a sereg élelmezése, elszállásolása rendkívüli nehézségekbe ütköznék. Ráadásul az is tudomására jut a magyar hadvezetésnek, hogy az ellenség megkezdte az ellenintézkedéseket. Ezek figyelembevételével Vetter elveti az új terveket, a csapatokat visszarendeli a Tiszántúlra, hogy Tiszafüreden átkelve ismét a miskolci-pesti útvonalon vonuljanak fel. A fentiekből az látszik, hogy a magyar hadvezetés tehetetlen, kapkod, ingadozik, a katonákat felesleges vonulga- tásokkal fárasztja, kedvetlenig. A körülmények azonban — Vetter szándékától függetlenül — éppen így alakultak a magyarok számára kedvezően. Igaz, hogy a honvédeket kedvetlenítette az értelmetlennek látszó vonulgatás, harci szellemük azonban éppen ezekben a napokban erősödött meg, mert ekkor érkeztek meg a hírek Bem döntő győzelmeiről, amelyek eredményeként Erdély szinte teljesen megtisztult az osztrákoktól. Nem csoda, ha a hírek hallatára a fősereg katonái is égtek a harci vágytól. Az is igaz, hogy fáradtak voltak, de méginkább kifáradtak az osztrákok, akiknek sokkal nagyobb területen kellett manőverezni. Végül ezek a hadmozdulatok azért sem voltak haszontalanok, mert a magyarok máris magukhoz ragadták a kezdeményezést. Mire Windischgrötz tudomást szerez az újabb hadmozdulatokról, a 7. hadtest már átkelt a Tiszán Tokajnál, sőt egy lovaskülönítmény Losonc környékén mér csapást a meglepett osztrákokra. Hol van már a császári fővezér magabiztossága? Nem tudja, hogy Pestet Szolnok felől vagy Gyöngyös felől védje-e, vagy inkább Vácnál zárja el a Komárom felé vezető utat. Egyik hadtesttel Jellasich parancs- hoksága alatt Cegléd környékén igyekszik Pestet védeni, a
