Hevesi Szemle 2. (1974)

1974 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Varga István: Németh László és a könyv

ki tanár apjának könyvtára, amely változatos olvasmányokat kínált. Apja gödi könyvtárában megvolt a Szalay László-féle emlékiratok irodalmi-nyelvi kincse, Szilágyi Sándor: Vértanúk a magyar történelemből és Erdélyország története című könyvek. Az utóbbi előfordul az Emberi színjátékban is. Erdély szerepének, két pogány közt őrlődő, missziót betöltő jelentőségének tudatosodása is itt kezdődhetett el a fiatal Németh László tudatában. A múlt felkutatására indult el itt a fogékony képzelet s az eltűnt idők emlékeinek feltárására. Jelen vannak ezek a könyvélmények regényeiben, drámáiban, hatottak az esszék gondolataira.

Szorgalmas filológiai összevetésekre és még hosszú időre van szükség, hogy Németh László könyvélményeinek gazdagságát megközelítő pontossággal, teljességgel feltárják a kutatók. Emeljük ki az egyik legszebb példát, Bethlen Kata és a Gyász hősnőjének rokonságát az író szavait idézve: „Ez a Bethlen Kata az én asszonyaimból való, s ha nem, közibük költhető. Már hallom is a torkából a Kurátor Zsófim hangját, amint magukra, s házasságukra az átkot mondja." Árva Bethlen Kata alakja az író emlékezetében is fontos élménynek maradt meg, vonásai ott villanok felejthetetlen nőalakjai, „kariatidái” keményen ragyogó jellemében.

Közismert, hogy Németh László végzettségét tekintve orvos, hivatását nézve író, de sorsát, vérébe ivódott hajlamát, alkati minősítését vizsgálva mindenképpen izzó szenvedélyű tanító elmének kell tartanunk, a kifejezés legszebb értelmében. Leginkább a tanárokkal érez rokonságot, közülük is a magyartanárok állnak legközelebb szívéhez. Nem idegen tőle semmi, ami az embert mélyebb önismeretre, önmaga és a világ megismerésére készteti.

Az írást, pontosabban az esszéírást a nyilvános tanulás műfajának tekinti. A Tanú és a Minőség forradalma előszavaként írta: „egy lélek égtájakat keres s közben égtájakat segít megtalálni; munkásságom meghívó egy tanácskozáshoz, melyet önmagommal folytatok.” Azóta is tart ez a sajátosan monologizált párbeszéd. A kritikusok, irodalomtörténészek is bekapcsolódtak ebbe a dialógusba. Persze klasszikus értelembe vett párbeszéd így is csak formai szempontból alakult ki, tartalmi szempontból még mindig elég tarka a Németh-műveket értékelő, az alkotót minősíteni akaró kritikai irodalom.

Németh László nem írt rendszeres irodalomtörténetet. Régi irodalmunkkal foglalkozó munkáiból mégis kirajzolódik egy összkép, bár különböző időben, különböző indíttatásból készültek ezek az írások. Nem egységes irodalomtörténeti szemlélet hozta létre az Én katedrám írásait, hanem értékeink alkalomként felerősödő tudatosítási igénye, a szomjas lélek forrásvízkereső olthatatlan szükséglete. A kötet bevezető kommentárját így zárja: „ma, amikor régibb irodalmunk egyre inkább kicsúszik a közönség tudatából, s az ifjúság irodalomszeretete is néhány modernnek tartott költő ismeretére, emlegetésére zsugorodik, tán nem lesz fölösleges az emlékeztetés, hogy ez az irodalom mit jelentett egy korábbi nemzedék írójának, s hite szerint milyen kohéziv erőt, hovatartozást szíhatnának belőle ezután is egy lazuló nemzet szétgurulóban levő atomjai.”

Régi irodalmunkat tanulmányozó kutató módszerét így jellemzi: „Lemondtam a rendszeres tájékozódásról. Alázattal állok az ismeretlen elé. Ügy veszem a múltat, ahogy a jelent vettem. Mi volt nekem a jelen? Néhány tucat ember, akikben elmélyedtem? Miért induljak a múltba, másoktól kölcsönzött általánosításokkal? Embereket keresek, akik hajlandók összeismerkedni velem. Föltűnik egy név, a név körül néhány adat. Olvasok. Elolvasom, ami fontos, de még inkább, ami nem fontos, és várom, mi lesz. Lehet, hogy a név megmarad sötét névnek, de lehet, hogy kigyúl, s körülötte egy darabka élet is földereng. S akkor, alázatos lámpagyújtogató, továbbmegyek. Tudom, hogy nem világíthatom ki az éjszakát, de a sok lámpa mégiscsak megvilágít valamit, amit a képzelet folytatni tud.” így kereste Németh László „az életre árulkodó könyveket", azt tartotta, hogy még a legtartózkodább könyv is árulkodik. Szavait Sylvester János nyelvtanával bizonyítja, amelyből a korabeli verseknél is jobban kiált az emberjelleg, mert őszintén bevallott és megvalósított céllal készült a Grammatica hungaro- latina; „in usum puerorum”.

TV.

Szenvedélyes buzgalommal tanulmányozta a kortárs írókat, de ugyanilyen lankadatlan vágy vonzotta a múltba a jelen megismeréséhez elengedhetetlenül szükséges „geológiai mélyfúrások” elvégzésére. A gyökerekig akart lehatolni. Nem faji megfontolás vezette őt ebben, hiszen fajon mindig szellemi-etikai fogalmat értett és sohasem vérképletet, biológiai jegyeket vagy névcikornyát.

A Móricz Zsigmonddal kapcsolatban megfogalmazott „íróetikai mérleg" gondolatának csíráját megtaláljuk a vizsolyi bibliáról írt zórósorokban. Kifejti, hogy a fölényes virtuozitásnál többet ér a mű belső hitele, az alkotást létrehozó erőfeszítés töretlen hite. Nem véletlen ez, mert értékskáláján első az etikai érték. Erkölcsi forradalmárként mindig többet akart, mint önüdvözülést. A szociális szemlélet sosem volt idegen tőle. A közösséget is önmaga példává nemesítésével, mintává formálásával akarta megváltani. A kérdéskomplexumot leegyszerűsítve így is fogalmazhatunk: hitte, hogy a szellemi és erkölcsi erőfeszítés, a sokoldalú önnevelés az ember tökéletesedését, életének tartalmassá tételét segíti, több vonzó példa pedig a közösség, akár egy nép boldogulását eredményezheti. Ezért is írhatta az első bibliafordítókról: „Van az alkotásnak egy magasabb hitele, mint a pontosság és a szépség: az az erőfeszítés, amely a művet létrehozta ... Az igazi irodalmi művet a nagy ellenállás ellen szegett, nagy hit hívja világra, enélkül a virtuozitás széthull, s a fölény fölényeskedéssé válik. Nektek, a bibliaiordítás első hőseinek, örök jogotok van a könyvhöz, amely fontosabb volt nektek, mint azóta bárki magyarnak."

Egy másik gondolat is csírájában van jelen az idézett részben, amelyet később majd így fogalmaz meg: az eredetiség: hűség és dac, hűség magunkhoz, amely képes bármilyen nagy ellenállásnak nekifeszülni, hogy eredetit, azaz önmagát adja.

Alkotóműhelyének titkait sokan kutatják, szinte kivétel nélkül elismerik a teljesítmény nagyságát, amelyről a műfaji, tematikai rendszert követő életműsorozat sokasodó kötetei bárkit meggyőzhetnek. Persze nem a könyvek száma, nem is a szép, ízléses borító és a tartós kötés a fontos, hanem az, ami a borítólapok között van: maga az írás. A könyveket szemlélő olvasó számára érdekes lehet az alkotómódszernek az a sajátossága, hogy Németh László regényeinek, drámáinak, tanulmányainak hosszú sorát úgy írta meg, mint a középkori magyar kultúra és írásbeliség tűzhelyein, a kolostorokban kézzel író-másoló szerzetesek. Tollal rótta sorait az asztalon vagy ölében tartott papírra. Gyakran nagyobb, üres lapokból összekötött könyvbe írt, néha regényt is, mint például első regényét az Emberi színjátékot. Sárospataki rövid tartózkodása idején egyszerű kis irkákat használt anyaggyűjtő munkájához, amelyekből egyet később emlékként a könytárnak adományozott.

A Debreceni Disputáról megállapítja, hogy műfaja az, amit a címe is kimond: disputa. Természetesen abban az értelemben, ahogy akkor értették. A teológiai disputa itt Juhász Péter és Dávid Ferenc között zajlik — olyan szópárbajt jelentett, amelyet abban az erős hitben vívtak, hogy a vita során az igazságnak ki kell derülnie. Vagyis nem elfogultság, előre kialakított vélemény vagy állásfoglalás dialektikai erőpróbája volt, hanem őszinte szenvedéllyel, igazságkereső hittel vívott szóduellum. Az egyéni intrikákat innét sem lehetett száműzni, de jelentősége volt ebben az egyéni és vallási tényezőkön túl a szociális érdeknek is. így lett a protestánsok kezdeti felelősségrevonásából külön műfaj a teológiai disputa, amely nyilvános volt, őszintén érdeklődő közönség előtt zajlott le, bővelkedett az észtorna mutatványaiban, az érvelés hatásos módozataiban. Nem volt hiány látványosságban, a vitajelenetekben az életábrázolás rovására is térthódító igazságkeresés szenvedélyességében.

Az irodalmi jelenségek hajdani fontosságának kiemelését, a múltban a jelen éreztetését kéri számon az irodalomtörténésztől, amikor ezt vallja: „A tizenhatodik század az emberiség egyik legösszetettebb, legtöbb arcú kora. Emberei: szenvedély, hit és akarat irányában túlméretezettek. Hiányozhat-e írásaikból ez az életbőség? S ha nekünk nem is világítanak, nem voltak-e hajdan igaz szikrák, erős